Sziasztok!
Nem sajnos még nem a következő fejezetet hozom, de már az is készülget.:)Gondoltam addig felrakom Diana pályázatára írt novellámat.Remélem azért ennek is örültök és kíváncsian várom a véleményeteket.:)
Jó olvasást!
Any4444
Megjegyzés: A kék színnel kiemelt részek a szereplő legbelsőbb gondolatait tükrözik, egyfajta búcsúlevélként képzeltem el ezeket.
Piros lámpa
Egy szín változtatott meg mindent. Azt, amit ismertem és elhagytam.
Egész életemet kisebb-nagyobb gondok tarkították, de ez semmi volt ahhoz képest, amin egy éjszaka alatt keresztülmentem.
Miért velem történt? Miért éppen most? Miért pont vele? A kérdéseket senki nem válaszolja meg, nincs, aki feleletet adjon rájuk és a megoldással egy kis megnyugvást nyújtson. Nincs segítség és remény. Egyedül vagyok a világban, és nincs, aki vezesse további életemet.
Azt hittem nem történhet semmi baj. Mind azt hisszük, hogy csak a másikat érheti ártalom, és mi védve vagyunk egy burokban, ahová nem hatolhat be semmi rossz. Most értettem meg, hogy mekkorát tévedtem. Nincs burok és a veszteség villámként hasít rendezett életünkbe, fenekestül felforgatva azt. Egy szempillantás is elég, és romokba hull kínkeserves munkával felépített álom várunk.
Nem tagadom, én is ide húzódtam, ha bántalom ért. Itt bújtam el Mitch halála után is. Akkor még állt, és habár az alapzata megroggyant kissé, még tartotta magát. Akkor még volt kiért, hiszen nekem ott volt ő. A kicsi Caroline. Érte tovább kellett élnem, és a veszteséget túllépve folytatnom. Nehéz volt, nem mondom, hogy nem estem vissza a kétségbeesés mély gödrébe, de mindannyiszor kimásztam. Aztán egyre könnyebb lett. Reggelenként nem éreztem azt, hogy az űr amit Mitch hagyott fájdalmasan lüktetve vérzik szívem helyén. A seb kezdett behegedni, és már nem jutott eszembe a nap minden percében, hogyan lépett be az ajtón azzal a mosollyal, amivel mindig is levett a lábamról vagy mik voltak az utolsó szavai.
Sokan mondják, az idő mindent megold. Nekem nem a megoldást hozta, csak a fájdalom csillapítását. Elzsibbasztotta az érzéseimet, az emlékeimet, így segítve a továbblépést, azt hogy más feladatokba ássam be magam.
Éltem tovább, naponta új célt tűzve ki. Év telt el év után és kezdtem megnyugodni, hogy most már mellém állt a szerencse, de ismét tévedtem…
Caroline késői gyermek volt, évekig próbálkoztunk Mitchel, míg végül sikerül teherbe esnem, és kihordanom a babát. A legszebb élmény volt, mikor végre több órás vajúdás után a kezembe foghattam őt. Olyan kicsi volt és olyan szép. Nevetve és sírva szorítottam őt magamhoz, és a világon akkor voltam a legboldogabb, hiszen minden a helyén volt.
Sokáig éltünk a mi kis álomvilágunkban, aztán megjelent a veszedelmes betegség. Rák. Egyetlen szó, három betű és mégis az egész bolygó legnagyobb ellensége. Megtámadta Mitch egészségét, ezzel alattomosan férkőzve be mindennapjainkba. Küzdöttünk ellene, az összes lehetőséget kipróbáltuk. Gyógyszerek, kemoterápia, alternatív gyógymódok mind megfordultak otthonunkban, de nem eresztette el és alig pár hónap leforgása alatt elvesztettem őt. Fokozatosan ment el, és az, akit a legjobban szerettem és ismertem napról-napra tűnt el Mitch szeméből, hogy átadja a helyét egy testileg és lelkileg megtört embernek. Sosem tudtam eldönteni ez volt a rosszabb vagy ha egy nap alatt hagyott volna el.
Nehezen, de túléltük, együtt a lányommal. Láttam felnőni. A kamaszkori botlásokat is sikerült átvészelnünk és egy gyönyörű, okos lány lett belőle, aki inkább felveszi a ledobott kesztyűt, minthogy félreálljon és másnak adja át a harcot. Ebben az apjára ütött.
Olyan volt, mint más fiatal. Eljárt bulizni, élvezte fiatalsága éveit. Nem aggódtam, tudtam, hogy vigyáz magára.
Minden pénteken hazajött a kollégiumból, és én a vasútállomáson vártam. Ahányszor megpillantottam, ahogy száll le a vonatról mindig meglepődtem és büszkeség töltött el, hogy „Igen, ez az én lányom!”.
Akkor is ott vártam őt, és leszállva már a karjaim oltalmazó ölelésében volt.
- Jaj, anyu, megfojtasz! – mondta nevetve és szorosan ölelve engem.
- Hiányoztál - feleltem én, mikor már elengedtem őt.
- Te is nekem – zavartan mosolygott, majd elterelve a témát megkérdezte:
- És mi lesz a vacsi?
- Lányom, te soha nem változol meg – nevetve mondtam mindezt. - A kedvencedet főztem, és ideje is hazaindulnunk, mert a végén még leégetem. Egymásba karolva hagytuk ott a nyüzsgő állomást, és a többi embert.
Otthon a vacsora közben mondta el, bulizni készül a barátaival. Örömmel fogadtam, hogy végre kimozdul egy kicsit és szórakozik. Figyeltem, ahogy készülődik: fürdés, a ruha kiválasztása, majd a smink és már azt vettem észre, hogy az ajtóban búcsúzkodunk.
- Akkor elmentem, ne maradj fent. Későn jövök - mondta egy kacsintással és megölelt.
- Jó, akkor nem várlak. Érezd jól magad és vigyázzatok egymásra - néztem a háta mögé a barátnői irányába.
- Oké, meglesz. Szia, anyu! – köszönt el, majd egymást ugratva indultak el a feléledő éjszakába. Nem aggódtam, nyugodtan feküdtem le aludni. Máskor is ment már el kikapcsolódni és mulatni egy jót.
Az álmomból a hangos kopogás riasztott fel. Ránéztem az órára, ami hajnali hármat mutatott. Jaj, ez a lány már megint nem vitt magával kulcsot, egyszer a fejét hagyja el! - gondoltam, míg az előszobába siettem. Aztán megláttam a villódzó kék és piros fényeket az ablakban és félelem szorította össze a szívem. Szinte feltéptem az ajtót, hogy aztán kábultan tekintsek az előttem álló egyenruhás alakra.
- Mrs. Campell?
- Igen, én vagyok. Mi történt? – kérdeztem a hideg éjszakai levegőtől összerázkódva.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy a lányát baleset érte, és most jelenleg a St. Angeles kórházban fekszik súlyos sérülésekkel – mondta összeszorított ajkakkal.
- Azonnal bemegyek - rohantam a szobámba és az első kezembe akadó ruhát kapva fel. Két perccel később már úton voltam a rendőrrel a kórház felé.
Remegő lábakkal és dobogó szívvel érkeztem a fogadópulthoz.
- Caroline Campellt keresem. Kérem, meg tudja mondani hol fekszik? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Jöjjön, odavezetem – nézett rám részvéttel a nővér, majd egy hosszú folyosóra kísért. Életemben az volt a leghosszabb út, amit megtettem. Tompán hallottam lépteinket és a kórtermekből érkező felismerhetetlen zajokat. Az utánozhatatlan kórházszag égette és kaparta kiszáradt torkomat. Odaérve rémülten nyitottam ki az előttem csukott ajtót, aztán megpillantottam csövekkel és műszerekkel körülvéve, ahogy szinte földöntúli arckifejezéssel fekszik a hófehér lepedőn.
- Istenem, Caro! - siettem oda és megragadtam törékeny kezét. - Kicsim, itt vagyok. Minden rendben lesz. Meg fogsz gyógyulni – beszéltem hozzá, a szavakkal hitegetve magamat.
Órák teltek el, miközben én egy érzelmi hullámvasúton ültem, ahol egymást váltotta a remény és a kétségbeesés ezernyi árnyalata. Fáradtan nyugtattam a fejemet a karomon, hogy aztán a lélegeztető gép hangos és egyhangú sípolására kapjam fel. Könnyeimen keresztül láttam az egyenletesen futó vonalat a képernyőn, és elakadó lélegzettel vártam a csodát, az egyenletes pityegés hangjait. Az eddig csendben a sarokba húzódott nővér most előresietett, gyengéden félrelökve kiabált bele az ágy felett lévő készülékbe:
- Kék kód a 203-asban! Kék kód!
Az orvosok rohamléptekkel jöttek a terembe, kiküldve engem a folyosóra, ahol az őrület határán róttam a kopott köveket. Nem telt el sok idő és kijött valaki.
- Mrs. Campell? – kérdésére bólintottam, szorongva vártam további szavait. - Sajnálom, de a lánya meghalt, nem tudtuk megmenteni. A belső sérülései túlságosan komolyak voltak. Őszinte részvétem – nézett a szemembe, de ott nem volt semmi imént kimondott szavaiból.
Elfutottam. El a veszteségtől, el a halott lányomtól. Az egyhangú szürke csempék a neonfénytől csillogva haladtak mellettem, míg ki nem értem a bejáraton. Mély levegőt vettem a hajnali levegőből, de lábaim tovább vittek. A néptelen utcákon bolyongva küzdöttem a rám törő rémálomszerű valósággal, elvesztve az időben. Nem tudom, hogy jutottam haza és kerültem a saját autómba. A kitaposott út ködbe veszett előttem, csak arra eszméltem fel, hogy egy forgalmas kereszteződénél figyelem, hogy vált át a lámpa pirosról sárgára, onnan zöldre, majd ismét pirosra.
„A halál mindig csendben jön, szinte észre sem vesszük, és már közöttünk jár.” Milyen igaz - nevettem fel keserűen. Nem emlékszem hol hallottam ezt a mondatot, de mostanra megértettem jelentését…
Elvesztettem mindent, ami életben tartott. Egyedül vagyok a világban, mint egy falevél, amivel kénye-kedve szerint játszadozik a szél. A váram csendesen és sorsába beletörődve összeomlott, és én csak a kihalt és füstölgő romok között kereshetem az életem szilánkokra tört darabkáit. Nincs miért léteznem tovább…
Még utoljára vetettem egy pillantást Mitchel és Carolinnel közös képünkre, majd gázt adtam és átsuhantam a piros lámpa alatt. Éreztem, ahogy egy nehéz tárgy csapódik a kocsi oldalához, hallottam, ahogy a két súlyos test egy szörnyű hanggal egymásra talál, aztán minden csendes és sötét lett. Stella Campell elhagyta a földi létet, hogy máshol keresse meg a boldogságot.
