Újévi meglepetés...igaz kicsit előbb:)

Sziasztok!

    Amint ígértem hoztam egy novellát, amellyel bells pályázatán indultam. Az eredményhirdetés még nem volt meg, így nem is tudom megmondani hogyan végeztem, de szerintem nemsokára az is kiderül.Ami már nagyon jó lesz, mert eléggé kíváncsi vagyok az eredményekre.:)

  A többi pályázó művét itt tekinthetitek meg. Szerintem érdemes benézni, mert nagyon jó munkák születtek.:)

  A novelláról pedig annyit, hogy szerintem ez más, mint amit megszokhattatok tőlem. Szerintem ez kicsit komolyabb, érettebb...legalábbis én így érzem, de ha szerintetek nem, akkor várom a ti véleményeteket is.:) Címet nem kapott, mert egyszerűen nem találtam hozzá, de még mindig erősen gondolkodom rajta.:)

Boldog Új Évet mindenkinek előre is, és szép álmokat,

Any4444

U.I:  A képet, a novellához bells oldaláról vettem kölcsönbe, remélem nem haragszik meg érte. A készítője pedig Somlai Anita.

    Az ősz hirtelen köszöntött be, és hideg, szeles idejével hamar elővetette a fiókok és szekrények mélyéről a melegebb holmikat. A levelek már felvették szokásos vidám színekkel díszített ruhájukat, hogy hetek elmúltával fáradtan vehessék le azokat.

    Csendesen, tűnődve nézem a park vízének állandó és szüntelen fodrozódását. Hisz ez az élet. Örök körforgás. Megszületünk, lassan felcseperedünk és jól, vagy rosszul vesszük az elénk görgetett akadályokat. Keressük a lét értelmét, a gyakran viharos és kegyetlen útvesztőben a cseppnyi boldogságot. Ha szerencsénk van, megtaláljuk. Van, aki a családjában, a munkában, a természetben vagy csak egy idegen kedves mosolyában fedezi fel ezt a törékeny dolgot.

   Közben a sors mutatja az utat, de mindennek a végén ott a halál. Az elmúlás, amely békés is lehet, de mindig hagy maga után fájdalmat, elillant reményeket és álmokat. Orvosként megtanultam elfogadni, hogy a vég szükségszerű, elkerülhetetlen dolog, civil emberként viszont még ma is megvisel a hozzátartozók mélységes gyötrelme, ha megtudják azt a hírt, amit a legkevésbé várnak. Látom a szemükben a veszteséget, ami ahhoz hasonló mikor egy szépen berendezett és kivilágított szobában hirtelen lekapcsolják a villanyt.

   Nem tudom, meddig bírom még. Néha a fásultság leteper és én csak nehezen és küszködve állok talpra. Mi történik akkor, ha már nem tudok felállni? Mi jön akkor?

     Az időjárás lassan alkalmazkodik hangulatomhoz, az ég elsötétül, a víz felszínén egyre nagyobb hullámok és örvények jelennek meg kavargó gondolataimhoz hasonlóan. Érződik a levegőben a közelgő vihar illata, de még csak a távolban lehet felfedezni az eső közeledtét.

    Talán már órák óta ülök egymagam, mikor megcsap egy kellemes, üdítő parfüm. Társaságot kaptam. Nem nézett rám, percekig nem is szólt.

- Elvesztetted igaz? - kérdezi lágy hangján.

- Igen, elvesztettem - halk sóhajként száll a tó felett ez a végzetes szó.

- Most már jobb neki. Te is tudod.

- Igen, tudom, de mégis bennem van a kétség. Ha előbb észrevesszük, ha csak egy kicsivel később születik, mikor van már rá gyógymód… ha többet teszek, talán megmenthettem volna – rekedt suttogásként hagyják el ajkaimat a szavak. - Fiatal volt még, iskolában lett volna a helye, hogy a többi társával elégedetlenül morogjon a következő dolgozat miatt. Nem a betegségének kezelését és tüneteit kellett volna kívülről fújnia. Olyan igazságtalan ez az egész, még előtte volt az élet. Miért? Miért kell ilyeneknek történniük? Mit vétettünk, hogy ilyen súlyos érte a büntetés? – kérdéseim dühős villámként állnak közénk.

- Nem tehettél volna semmi mást. Más nem végzett volna ennyit, mint te - lép kecsesen elém, de továbbra is a messzeséget fürkészem. - Nem maradtak volna fenn éjszakákon át cikkeket és új eljárásokat böngészve, a fáradtságtól majd összeesve, és nem maradtak volna benn a műszakjuk után, hogy ezt meg is beszéljék vele. Felkészítetted a legrosszabbra. Törődtél vele. Nézz rám, kérlek – kéri tőlem. Lassan emelem fel pillantásomat, a kék és a mélybarna szempár találkozásáig. - Mindent megtettél, amit lehetett - hangsúlyozza külön a szavakat és én elhiszem neki. El kell hinnem…

   Végtelennek tűnik az idő, míg elveszünk a másikban és fokozatosan döbbenek rá, hogy Ő az. Ő az ok, ami miatt minden reggel felkelek, és nem engedek annak a csábításnak, hogy a fejemre húzott takaróval kizárjam a külvilágot. Egész lényével rávesz, hogy a súlyos csapások után meggyötörten és tele sebekkel, de folytassam az életnek nevezett játékot. Bármi történt velem, mindig ott volt és segített. Miért csak most vettem ezt észre? Hogy lehettem ennyire vak?

- Köszönöm! - ölelem át szorosan meglepve őt.

- Mégis mit? – kérdezi döbbenten.

- Azt, hogy figyelsz rám, velem vagy, elviselsz engem és közben hagyod, hogy elkövessem a hibáimat – súgom a fülébe halkan. Köszönöm, hogy létezel!

    Közösen indulunk el a levelekkel tarkított kis ösvényen, de én még visszanézek a magányos padra, melynek hátterében halványan megcsillan a víz felszínén a fény.

Karácsonyi meglepetés

Sziasztok!

    Eléggé régen jelentkeztem, de most legalább látjátok, hogy élek és nem tűntem el teljesen. Az életemben a történések eléggé megsűrűsödtek, de hála az égnek, főleg jó élményekkel gazdagodom.:)

   Ezúton kívánok minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket,és most egy novellát is felrakok nektek, mellyel diana pályázatán indultam. Ez az én karácsonyi ajándékom Nektek.:)

   Nemsokára ismét jelentkezem, és végre valahára hozom Az álom új fejezetét, de számíthattok még 3 novellára is, mivel elég sok pályázatra jelentkeztem mostanság.:)

   Nem is szaporítom a szót tovább, jöjjön a novella.:)

Békés Karácsonyt mindenkinek,

Any4444

Láthatatlan kötelék

    Féltem egyedül, de félelmemnél is erősebb volt a tudat, hogy nem kellek senkinek. A testvéreim már mind gazdára találtak, és már csak én árválkodtam az út szélére kirakott szakadt és barna dobozban.

   Hideg volt, és fáztam. A doboz alján lévő rongyos lepedő már régen átázott a sűrű hóesés miatt, csak nedvességének ridegségét árasztotta magából. Összekuporodtam az egyik sarokban, próbálva egy kicsit elbújni a jegesen fújó szél elől, de nem igazán ment. Órákig voltam egyedül, míg végre egy árnyék vetült rám. Felnézve csak egy nagyon magas fekete alakot láttam, aztán gyengéden felemeltél és én tudtam, hogy Rád vártam eddig. Mosolyogva néztél rám, de nem szóltál, csak elindultál velem, és hazavittél. Akkor voltam a legboldogabb mióta megszülettem, mert a város forgatagában, egy elhagyatott helyen, a szakadó hónak nevezett csoda alatt egymásra találtunk, és elkezdődött az új életem.

   Sokáig utaztunk, míg aztán megálltál egy kis lakás előtt. Felvettél és mikor beléptünk ennyit mondtál:
- Isten hozott itthon!

   Ezt a szót örökre megjegyeztem, otthon. Nem létezik ennél szebb szó a világon. Minden benne van, amit csak kívánhat valaki… köztük én is.

   Nem volt más a házban, csak te meg én. Az első éjszaka túl izgatott voltam, és nem bírtam aludni, így fel-alá rohangáltam abban a helyiségben, ahol hagytál. Hajnalban megelégelhetted zajongásomat, mert magaddal vittél a szobádba, és veled aludhattam.

Másnap reggel arra keltem fel, hogy kitartóan nézel ki az ablakon és amint észrevetted, hogy már figyellek felém fordultál, és egy simogatás kíséretében homlokráncolva mondtad ezeket:

- Nos, ha már így összekerültünk ideje lenne, hogy keressünk neked egy nevet. Nem gondolod? – kérdezted mire én egy vakkantással válaszoltam.

- Nem szeretnék olyan nevet adni, amivel minden nap szembetalálkozhatunk az utcán, mint például a Buksi, Herceg, Rex vagy Lassie, bár ő igaz, hogy lány volt. Mit szólnál a Viharhoz? – néztél rám kérdőn, míg én a név hallatára megnyaltam a kezed, és heves farkcsóválásba kezdtem.

- Ezt igennek veszem – mondtad. - Most viszont ideje lenne keresni valami ételt neked – pattantál ki az ágyból a konyhába sietve. – Lássuk be nem vagyok valami jó szakács, de találunk neked valamit – beszéltél hozzám a szekrényeket nyitogatva.

Kis idő múlva mikor már hasam pukkadásig tele volt a meleg tejjel, amit elém tettél, arra lettem figyelmes, hogy öltözködni kezdesz.

- Gyere, most kimegyünk sétálni - nyaláboltál fel ismét, hogy levigyél a bejárati lépcsőn. Egy közeli parkba siettünk, ami most fehéren világított a napfényben.

   Napok teltek el boldogságban. Mindennap lementünk megismerni a környéket. A magas hókupacokban bukdácsolva vittem neked vissza az eldobott botokat, mivel ezzel örömet okoztam neked. Megmutattad a kedvenc helyeidet, de hiába vártam nem jött más, aki ismert volna téged, aki mosolyt csalt volna az arcodra, de nem én vagyok. Esténként leültél kényelmes heverődre, kinyújtózva elővettél egy könyvet, de végül a lapok nem lettek elolvasva, és te csak bámultál magad elé. Rájöttem magányos vagy. Lehet épp ezért álltál meg azon a napon, a koszos járdára tett lélekvesztő mellett, hogy változtass ezen. Attól a pillanattól kezdve megígértem magamnak, hogy amikor csak tehettem elűzöm az árnyakat a szemedben.

    Reggel ismét öltözködni kezdtél, de most nem hívtál magadhoz, hogy együtt induljunk útnak.

- Sajnálom pajtás, de nekem most mennem kell dolgozni. Este jövök. Addig lesz közben egy vendéged is, mert nemsokára jön a takarító. Légy kedves vele, és lehetőleg ne rágd szét a cipőimet – néztél rám komolyan, szemedben huncut fénnyel, majd kisétáltál az ajtón.

    Csodálkozva néztem a csukott ajtót, majd az idő teltével átvette ezt a szomorúság és félelem keveréke. Egy kicsit el is szundíthattam, mert az ajtónyitásra kaptam fel a fejem, hogy nézzem az azon belépő fiatal lányt.

   Meglepődve bámultunk egy pár pillanatig farkasszemet, majd széles mosolyát látva odafutottam hozzá, a cipőjére ugrándozva.

- Szia, kispajtás! Hát te meg ki vagy?- kérdezte végigsimogatva kezével a bundámon megakadva nyakörvemben.

Vihar vagyok. Szeretem a simogatást, és ha játszanak velem.

Mivel most épp ezt olvasod lehetséges, hogy elveszem ezért kérlek, hívd fel ezt a számot: XXX-XXX

- Szóval Vihar! Örülök, hogy megismerhettelek, engem Cassnak hívnak – mutatkozott be nekem megrázva a mancsomat. - Ha nem baj most magadra hagylak, hogy elvégezhessem a dolgomat – lépett hátra tőlem, a szobák felé indulva. Cass egész délután nálunk volt, szaladgálva a helyiségekben hol egy söprűvel, lapáttal vagy porszívóval hadonászva, az orra alatt morogva. Ezekből a szavakból csak annyit tudtam kivenni, hogy Férfiak!, egy égre néző szemmel kísérve.

   Lassan eltelt a nap. Cass már elment egy ideje vacsorát hagyva nekem, de én most már egyre izgatottabban néztem az ajtót. Zörgött a kulcs, és megláttalak… hazaértél.

 

   Évek teltek el. Ezalatt öregebb lettél, a hajadban már megjelentek az első ősz hajszálak, járásod már nem volt annyira rugalmas, hangod mélyebb lett, de én még mindig ugyanúgy szerettelek, mint az első nap. Persze, én is megváltoztam. A bundám dúsabb, akkori soványságomhoz képest jó pár kilóval nehezebb lettem. Épp most léptem be a fiatal felnőtt kategóriába, amire nagyon büszke voltam, hiszen most már nem tartottak kölyöknek. Egyre komolyabb viselkedést vártál el tőlem, de néha még magával ragadott a hév, és újra gyermekként viselkedtem.

   Minden hétköznap elmentél dolgozni, este pedig visszajöttél. Az a nap is szokásosan kezdődött. Elindultál egy utolsó mosoly és simogatás után, de most rossz érzés kerített hatalmába, legszívesebben hazahívtalak volna. A szívem elnehezült, és fájdalom hasított bele. Egész délelőtt és délután idegesen járkáltam a szobákban, még Cass sem tudott megnyugtatni. A telefon éles csörgése szakította félbe borús gondolataimat, majd Cass elcsukló hangjára lettem figyelmes. Belépve szomorú tekintetével találkozott a sajátom, és tudtam, hogy nagy baj történt. Halkan suttogva elmondta mi történt veled. Sokat mesélt az angyalokról, és a Mennyországról, de nem értettem mit akart mondani. Mi az a Mennyország? Miért kerültél oda?

   Végül elmondta anélkül, hogy kérdeztem volna, hogy meghaltál. A szót ismerem, és nem jelent jót. Ugye nem igaz? Nem haltál meg? Nem hagytál itt?

   Elgondolkodtam, és így már minden világos lett. Elveszítettelek. Reszketni kezdtem, majd egy bánatos nyüszítés hagyta el ajkaimat. Elmentél egyedül, nélkülem…

   Pár napig Cassnél időztem, majd egy fagyos nap reggelén kisétáltunk a temetőbe. Izgatottan néztem körül, de csak pár illetőt láttam álldogálni egy gödör mellett. Mi is csatlakoztunk hozzájuk.

   Nem értem az embereket. Láttam mit tettek veled, de miért? Miért ástak a föld alá? Így nem jó. Itt állok, és nézem a kupacot, ami alá betemettek, de tanácstalan vagyok… Mi lenne, ha kiásnálak?

   Elkergettek. Pedig már majdnem sikerült, majdnem elértelek. Azok, akik eddig békésen szemlélték az eseményeket, halk hangon társalogva és szörnyülködve, most egy dühös társasággá alakult, ellenszenvük pedig ellenem irányult. Elfutottam, és nem értettem mi bajuk volt velem. Ők nem akarnak újra látni? Veled lenni? Egyedül Cass próbált meg utánam futni, de négy lábbal gyorsabban szeltem át az utat a bejáratig, és hamar elvesztett szem elől.

   Óvatosan merészkedtem pár nappal később a közeledbe, de már nem volt kint senki. A sírodhoz rohantam, és ráfeküdtem, szomorúan nézve, ahogy a látogatók itt-ott mászkálnak a kövek között, saját halottaikra emlékezve. Ismét hullik a hó, épp úgy amikor egymásra találtunk. A sűrű pelyhek halkan fedik be a környéken a tájat, burkot képezve köztem, és a temetőn kívül zajló élet között. Szenteste van, és a láthatatlan kötelék, ami összefűz minket még mindig erősen tartja magát, hiába távoztál el.                            

   Talán az ünnep varázsának köszönhető, de ha behunyom a szemem szinte érzem, hogy itt vagy velem, hallom a hangodat, ahogy szólsz hozzám. Velem vagy, és én veled… mindörökre.