Karácsonyi meglepetés

Sziasztok!

    Eléggé régen jelentkeztem, de most legalább látjátok, hogy élek és nem tűntem el teljesen. Az életemben a történések eléggé megsűrűsödtek, de hála az égnek, főleg jó élményekkel gazdagodom.:)

   Ezúton kívánok minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket,és most egy novellát is felrakok nektek, mellyel diana pályázatán indultam. Ez az én karácsonyi ajándékom Nektek.:)

   Nemsokára ismét jelentkezem, és végre valahára hozom Az álom új fejezetét, de számíthattok még 3 novellára is, mivel elég sok pályázatra jelentkeztem mostanság.:)

   Nem is szaporítom a szót tovább, jöjjön a novella.:)

Békés Karácsonyt mindenkinek,

Any4444

Láthatatlan kötelék

    Féltem egyedül, de félelmemnél is erősebb volt a tudat, hogy nem kellek senkinek. A testvéreim már mind gazdára találtak, és már csak én árválkodtam az út szélére kirakott szakadt és barna dobozban.

   Hideg volt, és fáztam. A doboz alján lévő rongyos lepedő már régen átázott a sűrű hóesés miatt, csak nedvességének ridegségét árasztotta magából. Összekuporodtam az egyik sarokban, próbálva egy kicsit elbújni a jegesen fújó szél elől, de nem igazán ment. Órákig voltam egyedül, míg végre egy árnyék vetült rám. Felnézve csak egy nagyon magas fekete alakot láttam, aztán gyengéden felemeltél és én tudtam, hogy Rád vártam eddig. Mosolyogva néztél rám, de nem szóltál, csak elindultál velem, és hazavittél. Akkor voltam a legboldogabb mióta megszülettem, mert a város forgatagában, egy elhagyatott helyen, a szakadó hónak nevezett csoda alatt egymásra találtunk, és elkezdődött az új életem.

   Sokáig utaztunk, míg aztán megálltál egy kis lakás előtt. Felvettél és mikor beléptünk ennyit mondtál:
- Isten hozott itthon!

   Ezt a szót örökre megjegyeztem, otthon. Nem létezik ennél szebb szó a világon. Minden benne van, amit csak kívánhat valaki… köztük én is.

   Nem volt más a házban, csak te meg én. Az első éjszaka túl izgatott voltam, és nem bírtam aludni, így fel-alá rohangáltam abban a helyiségben, ahol hagytál. Hajnalban megelégelhetted zajongásomat, mert magaddal vittél a szobádba, és veled aludhattam.

Másnap reggel arra keltem fel, hogy kitartóan nézel ki az ablakon és amint észrevetted, hogy már figyellek felém fordultál, és egy simogatás kíséretében homlokráncolva mondtad ezeket:

- Nos, ha már így összekerültünk ideje lenne, hogy keressünk neked egy nevet. Nem gondolod? – kérdezted mire én egy vakkantással válaszoltam.

- Nem szeretnék olyan nevet adni, amivel minden nap szembetalálkozhatunk az utcán, mint például a Buksi, Herceg, Rex vagy Lassie, bár ő igaz, hogy lány volt. Mit szólnál a Viharhoz? – néztél rám kérdőn, míg én a név hallatára megnyaltam a kezed, és heves farkcsóválásba kezdtem.

- Ezt igennek veszem – mondtad. - Most viszont ideje lenne keresni valami ételt neked – pattantál ki az ágyból a konyhába sietve. – Lássuk be nem vagyok valami jó szakács, de találunk neked valamit – beszéltél hozzám a szekrényeket nyitogatva.

Kis idő múlva mikor már hasam pukkadásig tele volt a meleg tejjel, amit elém tettél, arra lettem figyelmes, hogy öltözködni kezdesz.

- Gyere, most kimegyünk sétálni - nyaláboltál fel ismét, hogy levigyél a bejárati lépcsőn. Egy közeli parkba siettünk, ami most fehéren világított a napfényben.

   Napok teltek el boldogságban. Mindennap lementünk megismerni a környéket. A magas hókupacokban bukdácsolva vittem neked vissza az eldobott botokat, mivel ezzel örömet okoztam neked. Megmutattad a kedvenc helyeidet, de hiába vártam nem jött más, aki ismert volna téged, aki mosolyt csalt volna az arcodra, de nem én vagyok. Esténként leültél kényelmes heverődre, kinyújtózva elővettél egy könyvet, de végül a lapok nem lettek elolvasva, és te csak bámultál magad elé. Rájöttem magányos vagy. Lehet épp ezért álltál meg azon a napon, a koszos járdára tett lélekvesztő mellett, hogy változtass ezen. Attól a pillanattól kezdve megígértem magamnak, hogy amikor csak tehettem elűzöm az árnyakat a szemedben.

    Reggel ismét öltözködni kezdtél, de most nem hívtál magadhoz, hogy együtt induljunk útnak.

- Sajnálom pajtás, de nekem most mennem kell dolgozni. Este jövök. Addig lesz közben egy vendéged is, mert nemsokára jön a takarító. Légy kedves vele, és lehetőleg ne rágd szét a cipőimet – néztél rám komolyan, szemedben huncut fénnyel, majd kisétáltál az ajtón.

    Csodálkozva néztem a csukott ajtót, majd az idő teltével átvette ezt a szomorúság és félelem keveréke. Egy kicsit el is szundíthattam, mert az ajtónyitásra kaptam fel a fejem, hogy nézzem az azon belépő fiatal lányt.

   Meglepődve bámultunk egy pár pillanatig farkasszemet, majd széles mosolyát látva odafutottam hozzá, a cipőjére ugrándozva.

- Szia, kispajtás! Hát te meg ki vagy?- kérdezte végigsimogatva kezével a bundámon megakadva nyakörvemben.

Vihar vagyok. Szeretem a simogatást, és ha játszanak velem.

Mivel most épp ezt olvasod lehetséges, hogy elveszem ezért kérlek, hívd fel ezt a számot: XXX-XXX

- Szóval Vihar! Örülök, hogy megismerhettelek, engem Cassnak hívnak – mutatkozott be nekem megrázva a mancsomat. - Ha nem baj most magadra hagylak, hogy elvégezhessem a dolgomat – lépett hátra tőlem, a szobák felé indulva. Cass egész délután nálunk volt, szaladgálva a helyiségekben hol egy söprűvel, lapáttal vagy porszívóval hadonászva, az orra alatt morogva. Ezekből a szavakból csak annyit tudtam kivenni, hogy Férfiak!, egy égre néző szemmel kísérve.

   Lassan eltelt a nap. Cass már elment egy ideje vacsorát hagyva nekem, de én most már egyre izgatottabban néztem az ajtót. Zörgött a kulcs, és megláttalak… hazaértél.

 

   Évek teltek el. Ezalatt öregebb lettél, a hajadban már megjelentek az első ősz hajszálak, járásod már nem volt annyira rugalmas, hangod mélyebb lett, de én még mindig ugyanúgy szerettelek, mint az első nap. Persze, én is megváltoztam. A bundám dúsabb, akkori soványságomhoz képest jó pár kilóval nehezebb lettem. Épp most léptem be a fiatal felnőtt kategóriába, amire nagyon büszke voltam, hiszen most már nem tartottak kölyöknek. Egyre komolyabb viselkedést vártál el tőlem, de néha még magával ragadott a hév, és újra gyermekként viselkedtem.

   Minden hétköznap elmentél dolgozni, este pedig visszajöttél. Az a nap is szokásosan kezdődött. Elindultál egy utolsó mosoly és simogatás után, de most rossz érzés kerített hatalmába, legszívesebben hazahívtalak volna. A szívem elnehezült, és fájdalom hasított bele. Egész délelőtt és délután idegesen járkáltam a szobákban, még Cass sem tudott megnyugtatni. A telefon éles csörgése szakította félbe borús gondolataimat, majd Cass elcsukló hangjára lettem figyelmes. Belépve szomorú tekintetével találkozott a sajátom, és tudtam, hogy nagy baj történt. Halkan suttogva elmondta mi történt veled. Sokat mesélt az angyalokról, és a Mennyországról, de nem értettem mit akart mondani. Mi az a Mennyország? Miért kerültél oda?

   Végül elmondta anélkül, hogy kérdeztem volna, hogy meghaltál. A szót ismerem, és nem jelent jót. Ugye nem igaz? Nem haltál meg? Nem hagytál itt?

   Elgondolkodtam, és így már minden világos lett. Elveszítettelek. Reszketni kezdtem, majd egy bánatos nyüszítés hagyta el ajkaimat. Elmentél egyedül, nélkülem…

   Pár napig Cassnél időztem, majd egy fagyos nap reggelén kisétáltunk a temetőbe. Izgatottan néztem körül, de csak pár illetőt láttam álldogálni egy gödör mellett. Mi is csatlakoztunk hozzájuk.

   Nem értem az embereket. Láttam mit tettek veled, de miért? Miért ástak a föld alá? Így nem jó. Itt állok, és nézem a kupacot, ami alá betemettek, de tanácstalan vagyok… Mi lenne, ha kiásnálak?

   Elkergettek. Pedig már majdnem sikerült, majdnem elértelek. Azok, akik eddig békésen szemlélték az eseményeket, halk hangon társalogva és szörnyülködve, most egy dühös társasággá alakult, ellenszenvük pedig ellenem irányult. Elfutottam, és nem értettem mi bajuk volt velem. Ők nem akarnak újra látni? Veled lenni? Egyedül Cass próbált meg utánam futni, de négy lábbal gyorsabban szeltem át az utat a bejáratig, és hamar elvesztett szem elől.

   Óvatosan merészkedtem pár nappal később a közeledbe, de már nem volt kint senki. A sírodhoz rohantam, és ráfeküdtem, szomorúan nézve, ahogy a látogatók itt-ott mászkálnak a kövek között, saját halottaikra emlékezve. Ismét hullik a hó, épp úgy amikor egymásra találtunk. A sűrű pelyhek halkan fedik be a környéken a tájat, burkot képezve köztem, és a temetőn kívül zajló élet között. Szenteste van, és a láthatatlan kötelék, ami összefűz minket még mindig erősen tartja magát, hiába távoztál el.                            

   Talán az ünnep varázsának köszönhető, de ha behunyom a szemem szinte érzem, hogy itt vagy velem, hallom a hangodat, ahogy szólsz hozzám. Velem vagy, és én veled… mindörökre.