Figyelem!!!18 éven aluliaknak és gyenge idegzetűeknek nem ajánlott!!!Én szóltam előre...
BrixiVégzetes találkozás
„Menny. Pokol. A pokol tornáca. Senki nem tudja, hova tart. És azt sem tudja senki, hogy mi vár rá, ha odajut. De egyvalamit tudunk, teljes bizonyossággal: hogy vannak pillanatok, amik máshová repítenek. Vannak mennybéli pillanatok a Földön. Egyelőre talán csak ennyit kell tudnunk.” (Grace Klinika)
Minden szívdobogással egyre jobban növekszik bennem az feszültség, akár egy tűz, ami minden apró fuvallat után gyarapszik, egyre vadabb lesz, követelőbb, elevenebb, mígnem mindent elborít. Bennem is terebélyesedik a feszültség apró lángja, ami éget és marcangol belülről. A gyomrom öklömnyi nagyságúra zsugorodik, míg testem minden porcikája remek, akár a nyársfa lombja szélben.
Fel-alá járkálok, hogy valamelyest leállítsam az idegességet. Kezeimet tördelem, amik lassacskán fehérebbek egy tiszta papírnál, s a homlokomon megjelennek az első izzadságcseppek. Életem során nagyobb akadályokkal is szembekerültem, de mégis, azok semmik nem voltak ehhez az izgalomhoz képest. Rengeteg érzelem és gondolat cikázik bennem, és ami a legrosszabb, hogy nem tudok elmenekülni, hiszen ezek a saját érzelmeim, gondolataim, amik elől nem bújhatok el, mert mindig velem lesznek ott, belül.
Szusszantok egy nagyot, s ledobom magamat a barna huzattal borított kanapéra. Körülnézek a családias helységen, amely idáig mindig nyugalommal töltött el. Mély bordó falak, amelyekhez tökéletesen passzolnak a sötétszínű berendezési tárgyak. Minden csendes és békés. Az üvegszekrényből, mely a konyhába vezető kétszárnyú ajtó mellett van, balra, mosolyogva tekintenek rám a képeken szereplő emberek. Fotók, amelyek a múltam egy-egy darabját örökítik meg.
Az elsőn én és apu vagyunk, mikor először fogott a kezében, s szemei büszkén ragyognak, ahogyan a lencsébe néz. Kék inget viselt, ami kiemelte szürkés szemeit. Leginkább az üvegre hasonlított, amik élőben még varázslatosabbak lehetnek, de sajnos ezt már soha nem fogom megtudni, ugyanis édesapám meghalt, mikor még négy éves voltam. Vannak emlékeim, de nagyon homályosak, viszont anyu sokat mesél róla, így szinte olyan, mintha velünk lenne, csak elment volna egy hosszabb utazásra, s majd valamikor hazajön. Persze, tudom, hogy soha nem fog hazajönni, de próbálom elhitetni magammal, mert így a fájdalom nem hagy olyan nagy űrt, mikor felbukkan, hogy utána elmenjen, és ott tátogjon a gondolataim közepén egy feketelyuk, ahol apámmal közös emlékeimnek kéne lenniük.
A következő fotón a szüleim voltak. Anyu egy csodálatos fehér mennyasszonyi ruhát viselt; sok csipkével, fodorral és hosszú fátyollal. Világosbarna haját egy kontyba fogta fel feje tetejére, így széles arccsontja jobban kiütközik a képen. Zöldes színű szemei pedig szerelemtől ragyogva néznek előre, miközben jobb karjával szorosan vonja magához apámat, akin egy fekete, egyszerű esküvői vőlegény felszerelés virít. Fekete és fehér, két ellentét, melyek kiegészítik egymást, így tökéletes harmóniában élnek ezen a színes bolygón.
Tekintetemet végig jártatom az összes képen, amelyek között ott van az első szavalóversenyemen készült fotó, óvodás ballagásom, majd iskolából való búcsúzkodásom. Helyet kap még a szekrényben nagyszüleim fényképe, számtalan kép apámról, anyukámról és gyermekkoromról. Sok-sok emlék, melyeket soha nem akarok elfelejteni, de ha mégis megtörténne, csak rájuk kell pillantanom, s eszembe jut. Ha pedig mégse, anyu készségesen elmeséli.
Mikor végzek a képekkel, tekintetemet körbe jártatom a szobán. Előttem lévő falnál van a média rész, ahol egy nagy tévé, s tömérdek dvd terpeszkedik egy házimozi kíséretében. Nem messze tőle, közvetlen előttem van egy kis dohányzó asztal, amin két tál rágcsálni való és két pohár álldogál. Az italok még a hűtőben sorakoznak, mivel Michael megérkezéséig még legalább egy óra hátra van.
Ismételten veszek egy nagy levegőt, hogy végre illanjon már el a feszültség, ami bennem kering, de csak nem akar elmenni. Ott van, befészkelte magát, és köszöni szépen, nem megy sehová sem. Bosszúsan kelek fel, hogy a két fotel egyike közül – melyek két oldalon vannak a kanapétól, félkörívben -, leüljek a bal oldalira, mivel ez szemben van az óriási üvegablakokkal, amelyek az utcára néznek, így látom, hogyha valaki jön.
Térdeimet felhúzom, s nézek ki a napsütötte útra, mely annyira messzinek tűnik. Ott folyamatosan autók szelik keresztül az utat - port hagyva maguk után, gyerekek játszanak a kertekben –hangos nevetgélések és sikítozások közepette, valamint egy férfi füvet nyír – aminek halk zúgása tompán jut be ebbe a messzi helyiségbe. Én meg itt vagyok a néma csendben, s a gondolataimtól és érzéseimtől nem tudok szabadulni, amik lassacskán felemésztenek. Olyan az egész, mintha valahol egészen máshol lennék, mintha egy nagy teleszkópon keresztül vizsgálnám, hogy mennyi mindent csinálhat az ember, kint a szabadban. Sose unatkoznak, mert mindig van munka, amit el kell végezni.
Mérgesen fordulok el a kinti tájtól, mert megérkezik az az érzelem is, ami azt sugallja, egy különc csodabogár vagyok. A pillantásom az asztalra téved, amin ott van a fekete bőrkötésű naplóm, s hozzá egy toll. Az írás mindig megnyugtat. Ha nem is menekülhetek el a fejemben kavargó szélvihartól, valahova kiüríthetem azt, hogy aztán lecsillapodjon, majd jöjjenek más dolgok, amikről újra erőt kaphat.
Habozás nélkül emelem fel, s nyitom ki a következő tiszta lapnál, aztán kezdek bele szélsebesen írni.
Kedves Naplóm!
Akkora zűrzavar kavarog bennem, amiben még soha nem volt részem. Annyira izgulok, hogy mi lesz, hiszen ez lesz az első találkozásunk. Tudom, már rengetegszer elmeséltem, hogyan ismerkedtünk meg, de kényszert érzek arra, hogy leírjam ismét, mert félő, ha nem enyhítek ezen a zsibongáson, akkor teljesen megbolondulok.
Több mint fél éve találtam rá, Michael-re, az internet világában. Egyik barátnőm átjött aludni, s szórakozásból felmentünk egy chat-es oldalra. Többnyire csak az idióta kanos pasikba botlottunk, de végül jött egy srác, akit nem rögtön az érdekelt, hogy milyen ruha van rajtam, hanem minden mást, ami nem a szex-szel kapcsolatos. Kedves volt, érdeklődő, különleges, s rögtön éreztem, hogy valami lehet belőle, ezért megadtam neki az msn címemet, és másnaptól kezdve mindennap több órán keresztül beszélgettünk. Sőt, még mindig, de mára már inkább a telefonnál maradunk. Az internet világa olykor olyan személytelen, sokkal jobb a telefon, amiben mindketten egyetértünk, így a néha nagy számla ellenére, nyugodt szívvel csörgünk a másikra, hogy egy újabb kellemes beszélgetésbe bonyolódjunk.
Ez a nyári szünet harmincötödik napja. Hogy honnan tudom mindezt? Onnan, hogy még tanév vége felé beszélgettük, mikor kéne találkozni, meg mit csináljunk, és abban egyeztünk meg, hogy a harmincötödik napon találkozunk. Miért harmincöt? Hát, azért, mert ő tizennyolc éves, én meg tizenhét, és a kettő együtt harmincöt. Hát nem édes?
Most megpróbálom szétszedni a dolgokat, amik bennem tombolnak, hogy értelmesen le tudjam írni, mit miért érzek.
Az első a kíváncsiság. Vajon tényleg olyan mélybarna a haja, mint a képen? A szemei ugyanolyan komolyságról árulkodnak, mint a fotón? A való életben is ugyanolyan vicces, okos és őszinte, mint a neten? Az első két pont annyira nem is fontos, hiszen csak a barátom, de annyira furdalja az oldalamat, hogy az, akit barátomnak hívok, s annyira fontos személy az életemben, tényleg létező, és nem kitalált. Az utolsó kérdés pedig aggaszt. Hiszen, egy dolog, hogy neten annyit beszélünk és telefonon, de ez nem jelenti azt, hogy ugyanilyen a valóságban is. A gép előtt ülve, nem jön át annyira az igazi éned, személyiséged. Mi van akkor, ha valójában egy tök bunkó srác, aki csak kedvesnek álcázza magát, hogy olyan lányokat szedjen fel, mint én?
Nem, mintha erre esély lenne, hiszen csak barátok vagyunk!
És itt jön be a második érzelem, a félelem. Rettegek attól, hogy rosszul fog elsülni ez a találkozás. Az is megeshet, hogy nem én fogok benne csalódni, hanem ő bennem. Hiszen, iskolában meg otthon, barátok között jóval visszafogottabb vagyok, mint az internet világában. Ott nem kell félnem attól, hogy a valódi énemet nem fogja valaki kedvelni. Ha kell optimista vagyok, ha kell rakok egy mosoly fejet, mégha nem is mosolygok. Ha kell vidámnak mutatom magamat, még akkor is, ha nem vagyok vidám. Persze, Michael-lel sosem volt ilyen probléma, vele mindig őszinte vagyok, soha nem játszom meg magamat. De ettől még akkor is másmilyen lesz, hiszen itt lesz velem négy napig a nap huszonnégy órájában, mínusz pár alvásóra. De itt lesz, és félek, hogy sok lesz. Én soha nem voltam az a ragaszkodó típus, inkább azok közé tartozok, akik egyedül is elvannak, és nem panaszkodnak. Viszont most jön ő, s minden meg fog tudni rólam, amit esetleg idáig nem mondtam el. Na, jó ilyen nagyon nincs, de akkor is teljesen más lesz. Szembesülni fog a reggeli morcosságomat, az esti fáradságommal, mikor nyűgös vagyok. Vagy a bolond énemmel, ha nem pihenem ki magamat. Ide jön, s abba a kicsi magánszférám - ami idáig körül vett, le fog hullani. Még azzal is szembesül, hogy egy Miley Cyrus poszter van az ágyam felett.
Na, jó most veszek egy mély levegőt, mert a pánik kezd eltemetni. De lassan egy tök idiótának érzem magamat, aki fölöslegesen parázik. Hiszen, ő Michael, az a srác, aki fél éve a legjobb barátom. Az a személy, aki mindig megmosolyogtat, mégha pocsék a hangulatom. Ő az, aki minden panasz nélkül meghallgatja az bonyolult okfejtéseimet, akivel számtalanszor hülyéskedtünk, s az idő haladtával egyre több dolog összeköt minket. Ő Michael, aki rögtön a bizalmamba férkőzött, pedig azt nagyon nehezen adom oda bárkinek is, de valamiért ő megkapta. Teljes körű bizalommal ruháztam fel, így hinnem kell, hogy elfogadja a reggeli kitöréseimet, ha éppen nem tetszik valami, és az esti bunkó stílusomat.
Az érzelmek és gondolatok szép lassan elillannak belőlem, ahogy egy-egy újabb oldalra szélsebesen írok. Jó érzés kiadni magamból a feszítő erőt, ami belül marcangol. Most csillapodik, s eláraszt a bizonyosság, hogy a következő négy nap remek lesz. Hiszen, Michael az, akinek bármit elmerek mondani, legyen akármilyen kínos is.
Gondolkodva ülök a könyvem fölött. Mélyeket lélegzek, s örömmel tölt el, hogy immár nem zsong a fejem, hanem a nyugalom árad szét a testemben. Nincsen tornádó – amely kavarok a buta agyamban, nincsen mindent elemésztő eleven tűz – amely égeti a porcikáimat. Csak az üresség, mivel immáron kiadtam magamból a kétségeimet, s gondolataimat.
A mámoros ködön keresztül – ami ellepi a tudatomat, belehasít egy éles hang, majd két határozott koppanás, mintha valaki az öklét verné egy fatáblához. Bosszúsan nézek az ajtó felé, s a szívem egy pillanatra megáll dobogni.
Jó két másodpercbe telik, mire felfogom, hogy a magas, barnahajú idegen – akit még nem látok rendesen a függönytől, nem más, mint Michael.
Az idegesség és nyugtalanság rögtön letámad, akár egy nagymacska az áldozatát. Rám szakad a semmiből, s felbolygatja a tűzet – amellyel jönnek az érzelmek, és a szélvihart – amely hozza magával a gondolataimat. Minden újra előjön, s én megint ott vagyok egyedül a zűrzavar közepén. De most nem merülhetek bele, mint az előbb, mert újra felharsannak az erélyes ütések az ajtón.
Ijedten rezzenek össze, aztán minden bátorságomat összeszedve felállok, miközben folyamatosan két mondat zakatol a fejemben: „Ő Michael, a legjobb barátom! Ne legyél idióta, nem fog semmi rossz történni!”
A távolság sajnos elég kicsi, hiszen a nappaliból rögtön a kis előszobába lyukadok, ahol jobbra már ott is az ajtó. Minden idegszálam pattanásig feszül, amint megteszem az utolsó lépéseket. Megállok egy pillanatra, hogy szemügyre vegyem magamat az előszobai tükörben. Fekete hajam apró hurkákban omlik egészen a derekamig. Arcom szép napbarnított, hála a napokig tartó ragyogó időnek. Szemeim pedig szürkék, szinte áttetszőek, akár apámé. A halványkék pánt nélküli felsőm kecsesen simul a felsőtestemre, hogy a derekamnál átadja az utat citromsárga szoknyámnak.
Elmélázva nézem a tükörképemet, mikor a telefonom el kezd rezegni a zsebemben. Gyorsan előkapom, s a kis kijelzőn legjobb barátom neve villog. Mosolyogva nyomom ki, majd sebesen végig szántok a hajamon, aztán az ajtóhoz lépek. Még utoljára hangosan kifújom a levegőt, és elűzőm minden gondolatomat, valamint érzelmemet valahová egészen mélyre, majd ajtót nyitok.
Az erős késő délutáni napsütés élesen világít be az eddig homályos helyiségbe. Pár pillanatig vakon pislogok, majd végül a retináim hozzá igazodnak a nagy fényárhoz, így ki tudom venni az előttem lévő alakot. Magas, legalább egy fejjel fölém nőt. Vállai szélesek, akár egy focistának. Ha nem tudnám, hogy utálja a sportot, azt mondanám, tuti benne van a gimis futballcsapatban. Felsőtestét egy sötétzöld póló fedi, amely feszülve simul izmaira. Lejjebb haladva észreveszem, hogy a széles vállaival ellentétben keskeny csípője van, s hosszú lábai, melyet egy egyszerű fekete farmer fed.
Pillantásom újból felsiklik az arcára. Haja gesztenyebarna, de ahogy a napsugarak rávetülnek, vörösen kacsintanak vissza rám. Szemeit sajnos nem látom, mert egy elegáns fekete lencsés szemüveg takarja el előlem, viszont bársonyos bőre fedetlen gömbölyded arcán.
- Szia, Damona! – köszön kellemes mély hangján, majd telt piros ajkait mosolyra húzza.
- Helló, Michael! – vigyorgok rá, s érzem, hogy a csomó a gyomromban enged. A félelem, idegesség és egyéb kellemetlen érzéseim elillannak, csak az öröm marad, hogy végre itt van a legjobb barátom egy karnyújtásnyira. Amint ez a gondolat megszületik fejemben, átszelem az egy lépésnyi távot, s szorosan ölelem át derekát, majd bújok a mellkasához, mintha eggyé akarnék olvadni vele.
- Ez az a köszöntés, amit vártam – kuncog fel, miközben két karját körém fonja, s ő is szorosan húz magához. Érzem, ahogyan az izmai megfeszülnek, és szíve hevesen dobog a bordái között.
- Örülök, hogy itt vagy – mormogom halkan, nem akarom megszakítani ezt a meghitt hangulatot. Nyugalom és boldogság száll belém, ahogyan szorosan ölelem magamhoz Michaelt. Izmos, nem is kicsit, vagy csak én vagyok túl apró hozzá képest. Mondta, hogy az utóbbi két hónapban elkezdett edzeni, de szerintem az kevés ahhoz, hogy valaki ilyen izmos legyen, szóval én vagyok aprócska. Az ölelésébe bújva teljesen elveszek. De ami a legfelemelőbb, nincsenek zavaros gondolatok, és perzselő érzelmek. Csak a nyugalom, s az üresség. Vagyis nem konkrétan az üresség, mert a csukott szemeimen keresztül beszűrődik a nap, így nem teljesen feketét látok, hanem narancssárga fények villódznak előttem. A két fülem pedig érzékeli a szomszéd gyerekeket, akik éppen fogócskáznak, valamint érzékeli az autók hangját, ahogyan átvágnak ezen az utcán, döcögve és port hagyva maguk után. De ezek valahogy elhalványulnak Michael karjai között, olyan mintha a nagy teste felfogná a hangokat, hogy nyugodtan merüljek meg a boldogságban, hogy végre itt van.
Most, itt a karjaiban minden annyira távolinak tűnik. Ahogyan a fotelban ücsörögve a kinti élet volt ismeretlen, most mindkettő. A gyerekek visítása, az autók zötykölődése - mikor belemennek egy kátyúba, mind-mind annyira messzi, itt a nyugalom szigetén. Csak Michael tölti be a gondolataimat, s érzékszerveimet. Csak az ő szívverését hallom, mely szép lassan visszanyeri szokásos ütemét. Valamint orrom nem a poros levegőt szippantja be, hanem a kellemes férfias parfümöt, mely a pólóján nyugszik.
- Nem kéne bemennünk? – kérdezi halkan, szinte dorombolva.
- Nem – nyöszörgöm, s még jobban szorítom magamhoz, mire ismételten kuncogni kezd.
- Hát, ahogy gondolod – vonja meg a vállát, és visszatemeti az arcát a hajamba. Egy pillanatig élvezem, a kellemes sújt a fejem tetején, s teljes testemmel hozzábújok, majd sóhajtva ellépek.
- De igen, be kell menni – erőltetek magamra egy mosolyt.
- Anyukád itthon van? – kérdezi vigyorogva, miközben lehajol a táskájáért, amit eddig észre se vettem.
- Nem, dolgozik. Csak este jön – válaszolom, s szélesre nyitom az ajtót, miközben bejön.
- Akkor miénk az egész ház? – kérdezi kacéran, mikor belép az előszobába.
- Ahogy mondod – felelem, s becsukom az ajtót.
- Hmm – válaszolja értelmesen, és úgy veszem észre, mintha zavarban lenne.
- Gyere, megmutatom a szobádat, aztán a többi helyiséget is – adom a lezser házigazdát, de közben rajtam is eluralkodik a feszengés. Hiszen, valóban csak mi ketten vagyunk itthon. Igaz, Michael-lel csak barátok vagyunk, de olyan jó volt hozzá bújni. Mi van, ha félreértette? Ha azt hiszi, hogy szerelmes vagyok belé?!
- Felfelé? – kérdezi a lépcső felé mutatva.
- Igen, persze – felelem mosolyogva, s elindulok a mahagóni színűre festett lépcsőfokokon. Két kezemet magam előtt tartom, és olyan erővel morzsolgatom, mint a nappaliban. A házban néma csend uralkodik, csak a fa recsegése hallatszik, s kettőnk lélegzetvételei.
- Szép házatok van – szólal meg halkan, mikor felérünk a lépcső tetejére.
- Majd akkor mond, ha az egészet láttad – válaszolok mosolyogva. Gyorsan indulok meg balra, ahol a folyosó végén van a vendégszoba. - Itt is vagyunk – szólalok meg vidámságot színlelve, és kitárom az ajtót, mely halkan nyikorog.
Beljebb lépek, aztán Michael is bejön, s kíváncsian néz körül.
A falak itt is tükrözik a sötét árnyalatot, ugyanis a falak mélykékbe burkolózva ölelik körül a kis helyiséget. Egy francia ágy hever az ajtóval szemben, a festéshez hasonló színű huzattal bevont ágyneműkkel. Mindkét oldalán kis éjjeliszekrény álldogál, majd a jobboldali sarokban egy nagyobb szekrény, míg baloldalon egy íróasztal. Valamint az ajtó mellett még egy kétszemélyes kanapé is elterpeszkedik.
- Öhm, tévé sajnos nincs, de a nappaliban bármikor nézheted – mosolygok rá, az ajtóban állva.
- Nem hiszem, hogy annyira tévézni fogok majd – néz vissza rám vigyorogva a szoba közepéről.
- A fürdőszoba rögtön itt van jobbra, mellette a mellékhelyiség. Ha gondolod, pakolj ki nyugodtan, addig készítek valami kaját, ha éhes vagy – toporgok az ajtóban, miközben mutogatva magyarázom a mondandómat.
- Szerintem a pakolás ráér később is – feleli mosollyal a hangjában. Felé fordulok, hogy akkor körbevezetem, de oda nézve szembe találom magamat a legkékebb szempárral, amivel életemben valaha találkoztam. Valahol, az óceán mélységét tükröző komorság és a tiszta égbolt világosságának, vidámságának keveréke. Komolyság ragyog az egész tekintetéből, mely feneketlen, de a világos árnyalat csíkokban fut keresztül a szemén, amitől különlegessé és elviselhetetlenül gyönyörűvé válik. Érzem, hogy a lélegzetem elakad, a szívem hangosan kezd dübörögni, s szemeim elkerekednek a csodálkozástól, amiért élnek ilyen emberek a földön. Annyira mennybéli az írisze és immár barna haja – amiben még mindig vannak vörös tincsek, ahogyan a nap besüt a szobába -, hogy legszívesebb sírva fakadnék.
- Valami baj van? – kérdezi aggódva, és közelebb jön. Még mindig némán állok, légzésem visszatér, de ettől még sután állok egy helyben. A gondolataim össze-vissza pörögnek. Leginkább a könyvekben látott angyalokról szóló képek vetülnek elém, hogy az égi szárnyasok, milyenek voltak, és meg kell bizonyosodnom róla, egyiknek sem volt ilyen tökéletes és kápráztató írisze. A tekintete, mint két örvény, ami beszippant, vagy nem is, olyan akár egy csapba, mely türelmesen vár elrejtőzve az áldozatra, hogy aztán lecsapjon rá, s többet ne tudjon szabadulni az ember. Igen, egy kelepce, ahonnan nincsen menekvés, mert annyira elkábít, hogy a külvilág és vele együtt minden egyéb tényező ismeretlen fogalommá válik.
- Gyönyörű a szemed – nyögöm ki nehézkesen, mikor már egy ideje némán állok előtte. A hangom erőtlen suttogás, de a felragyogó mosolyából arra következtetek, hogy hallotta. Vagy csak tud szájról olvasni.
- Nem. Te vagy a gyönyörű! – suttogja lágyan, akár a méz, mely gördülékenyen szánkázik le a torkomon. Szavai édesen hatolnak be a tudatomba, s olvasztják meg a csontjaimat. De nem kapok sok időt arra, hogy a szavai által melankolikus hangulatba kerüljek, mert ajkai rátalálnak az enyémre, én pedig elveszek a boldogság hullámai között. Még arra sincsen időm, hogy ellenkezzek, de a forró csók közepette rájövök, hogy egyáltalán nem is akarok. Így van jól, itt kell lennem, mert itt nincsenek hangon – amelyek zsibonganak a fejemben, és nincsenek érzelmek – melyek felemésztenek, akár egy tűz. Csak a biztonság van az erős karok ölelésében, s a vágy, mely minden porcikámat borzolja. Így hát minden tiszta gondolatomat engedem elszállni valahová messzire, hogy átadjam az irányítást a testemnek és az új érzelmeimnek.
„Megszületünk, élünk, meghalunk. Néha nem feltétlenül ebben a sorrendben. Eltemetünk dolgokat, hogy aztán egyszer feltámadjanak. De a halál nem a vég. Akkor mire számíthatunk? Az biztos, hogy az életben semmi sem biztos. Az élet a legtörékenyebb, leglabilisabb, legkiszámíthatatlanabb dolog. Valójában csakis egy dolog biztos az életben, hogy nincs vége, amíg nincs vége.” (Grace Klinika)
Fájdalom. Az első dolog, amit érzékelek, hogy rettentően fáj a hasam. Lábaimat egészen az államig felhúzom, karjaimat pedig köré fonom. Érzem, hogy valami puhának ütődik neki a fejem, de az éles görcstől nem foglalkozok vele. Erősen szorítom magamat kis gombóccá, hátha nem fog annyira hasogatni.
Míg a fájdalommal küszködök, lassan visszatérnek az érzékeim, és a tudatom.
Ragacsos, meleg valamiben hempergek, ami nagyon büdös. Olyan, mint a fém és a só keveréke. A gondolataimban kezd összeállni valami fogalom arról, hogy tudnom kéne ez a szag mihez tartozik, de nem megy, mert egy újabb görcs markol bele a hasamba, nekem pedig ívbe feszül a hátam, s halkan felsikoltok.
Zihálva kapkodom a levegőt, és a szag folyamatosan beáramlik a friss oxigénnel. A tudatom lassan vánszorog vissza a helyére, akár egy csiga. Lassan, nagyon lassan. A szaghoz még mindig nem tudok semmit sem kapcsolni, de lassan eszembe jut, hogy Michaellel voltam mielőtt minden elsötétült volna. Igen, a legjobb barátom végre megérkezett, aztán feljöttünk…
Újabb görcs következik, s megint felszakad belőlem egy erőtlen sikoltás. Szemeim a hanggal együtt pattannak fel, és teljesen megmerevedik minden izmom, ahogyan próbálom felfogni a látványt. Az agyam őrült sebességbe kapcsol, még a fájdalom is elenyésződik a sokktól és a zavarodottságtól.
Minden vörös, és mellettem egy ember fekszik. Legalábbis a maradványai. A mellkasát szétmarcangolták, mivel a sebek szélei nem egyenletes vágás, hanem kacskaringós, s néhol hiányoznak belőle darabok. A belső szervekből semmi nem maradt, csak az üresség. A hátán feküdt szerencsétlen áldozat, így a hatalmas lyukon keresztül láttam a hátát alkotó szöveteket.
Az agyamban helyre kattan, hogy mi is volt az a ragacsos dolog, amiben fekszek. Sikoltva szaladok el, és az ágy melletti íróasztal mellé rohanok, be a sarokba, s némán zokogok. Nincsen erőm arra sem, hogy segítséget hívjak, pedig szeretnék. Őrjöngeni szeretnék, és felébredni ebből a rémálomból, amibe csöppentem. De nem tudom, mert hiába szeretnék kiszabadulni innen, nem tudok semmit sem csinálni. Még azt sem, hogy becsukjam a szememet, s kiverjem a fejemből ezt a képet. Nem megy. A sokk lebénít, és tehetetlenül hagyom, hogy az agyam járjon és vele együtt a tekintetem is.
Innen lentről az ágyon fekvő embert nem látom, de a vér ott van. Beivódott a kék takaróba, s a levegőt betöltötte az illata. A paplanon keresztül halkan csöpög lefelé a sötét padlóra, ahol már egy kisebb tócsába összegyűlt.
De nem is ez a legborzasztóbb! Nem az, hogy az ágyon fekvő embernek az életét adó folyadék úgy folyik le a parkettára, mint a víz, hanem az, hogy a belső szervei és egyéb testrészek szanaszét hevernek a szobában. Mintha egy ragadozó farkas jött volna ide, s szórakozott volna el kedvére a kedvenc játékával.
Próbálok elfordulni, de olyan, mintha egy falat akarna valaki odébb tolni. Lehetetlen. Olyan az egész, mint mikor lát az ember egy autóbalesetet, és lelassít, hogy megnézze mi maradt belőle, mi károsodott, hiába mondja a józan esze; ez túl sok lenne, inkább menj el innen! Nem hallgat rá az ember, hanem megy tovább, és skubizza, hogy mi történt. Én is ilyen helyzetbe kerültem, hiába akarok szabadulni, nem tudok, mert ez a brutális mészárlás mellett az ember nem haladhat csak úgy el.
A fapadlón nem messze az ágy lábától egy tenyérnyi nagyságú kupac hever. Kicsit előrébb hajolok, hogy jobban lássak. Az alakja félholdra hasonlít, és sötétebb, mint a körülötte elterülő vérfoltok. A hányinger hirtelen tőr rám, ahogyan felfogom, az a valami nem más, mint egy máj. Erős kényszer tör rám, hogy kiadjam az ebédemet, de visszatartom. Kezemet a számra szorítom, s úgy veszem szemügyre a többi darabot is.
A májtól jobbra két apró kupac hever, amik össze vannak kötve. Egy éve tettem előrehozott érettségit biológiából, így könnyen rájövök, hogy az a két barna színű kupac nem más, mint egy pár vese. Tőle távolabb, hozzám közelebb, egy szétmarcangolt vádli van, amiről hiányzik a lábfej. Mindkét végén szövetek lógnak ki, véresen és undorítóan. Olyan, mint a dinnye. Mintha valaki fogott volna egy hatalmas görögdinnyét, s a belsejét kicsit megklopfolta volna, hogy egy ilyen nyúlós izomtömegre hasonlítson. De a legrosszabb a közepén kiálló csont, amit a filmekkel ellentétben nem szabályosan választottak le a combcsontról, hanem elharapták, így a vastag fehér testvázból kilátszik a belsejét elfoglaló csontvelő.
Az émelygés fokozódik, ahogyan észreveszem a lábon található számtalan fogbemélyedéseket, melyekből még szivárog ki a vér. A látvány, ami a szobában uralkodik a legrémesebb horror filmbe sem illik. Minden hol emberi húscafatok és belső szervek találhatóak. Mintha betévedett volna ide egy hatalmas mérges medve, vagy egy nagyon kiéhezett farkas, hogy kedvére elszórakozzon az ágyon fekvő szerencsétlennel. Kiválogatta mi kell neki és mi nem. Nyilván nem volt szüksége a májra, vesékre, belekre – melyek az ajtó melletti falra vannak feldobva, s lassan csúsznak lefelé szép vércsíkot hagyva maguk után. Viszont a hús, izmok és vér kellett neki, mert azok nem hevernek csak úgy szanaszét.
A fejemet a mellettem lévő falnak döntöm, hogy a hidegkő enyhítse émelygésemet. Behunyom a szememet, mert már nem akarom látni az ágyról csöpögő vörös nedvet, de hangját még így is hallom, így kezeimet a fülemre tapasztom.
- Ébredj fel! Ébredj fel! – suttogom magam elé erőtlenül. Érzem, ahogy a testem szinte lángol, s szép lassan csillapszik bennem a sokk. Előre hátra dülöngélek, még mindig a falnak tapadva, mikor egy meleg valami ér a lábamhoz.
Sikítva állok fel, s látom, hogy az a valami vér. Mikor leszálltam az ágyról beleléptem a tócsába, és felbolygattam az „álló vizet”, ezért megindult, pontosan felém. Próbálok kitérni előle de nem megy, végül felülök az íróasztalra.
Ekkor az agyamban bekattan még egy dolog; meztelen vagyok. Eddig a sokktól fel sem tűnt, hogy Éva kosztümben repesztek. Az ijedség mindent elhomályosított, s jéggé dermesztette testemet. Vagyis ennek kellett volna történnie, de hiába éreztem belül magamat egy jégcsapnak, kívül a testem lángolt, s sóvárgott. Az asztalon ülve bámulom a vért, és elfog az éhség. Oda akarok menné, és felnyalni.
Nem! - parancsolok magamra gondolatban. – Te jó ég, mi van velem?! – teszem fel a nagy költői kérdést, aztán saját gondolataimtól borzongva elfordulok, és akkor ér a legnagyobb sokk, amit ember valaha megélhet.
Mellettem az asztalon egy fej van. Vöröses barna, vállig érő haj tapad a fadeszkához, és az archoz. Természetesen ez is locsog a vértől, amely a nyakból szivárog ki ráérősen, mintha a világ összes ideje az övé lenne. A vörös testnedv itt is tovább megy világot látni, így az asztal peremén leszánkázva a vékony falábaknál gyűlik össze. De ami a legborzasztóbb, legvisszataszítóbb, leghányingert-keltőbb az, hogy a két szem közül csak az egyik van a helyén. A másik pedig eltűnt valahova, vagy a szörnyeteg megette. De igazából nem is akarom tudni, elég az, hogy a lyukból is folyik a vér. Az írisz, ami mereven és rémületről árulkodva meredt a semmibe, mélykék - akár az óceán, és itt-ott égkék csíkok találhatóak benne. Ez a szempár egy emberhez tartozik, s az nem más, mint Michael.
Ekkor az agyam kilencven százalékosan a helyén van, de a látványtól és tudattól, megint eltűnik. Eszeveszett sikoltásba kezdek, s fölállok, hogy kiszaladjak. Rohanok, de megcsúszok a lábban – Michael lábában, s hanyatt vágódok. A fájdalom elenyésző, sőt, szinte meg sem érzem, ahogy a nedves fapadlónak ütközök. Csak azt érzem, hogy vér tapad a meztelen testemhez, s velem szemben - az orrom előtt, egy pár vese van. Újabb sikoly jön ki a torkomon, majd felállok, és egy hajszál híján kirántom az ajtót a tokból.
Éppen a küszöböt lépem át, mikor anyámmal találom szembe magamat, aki elborzadva mered rám, majd a hátam mögé néz. Nyitom a számat, hogy mondjak valamit, de nem jön ki egy hang sem.
Anyu a szokásos munkaruháját viseli. Egy fekete, térdig érő szoknyát és egy zöld selyemblúzt. Ez a megszokott ruhafelszerelés az irodában, ahol dolgozik. Persze, más árnyalat is tökéletes, csak sötét színű legyen a szoknya, s zöld árnyalatú a felső.
- Menj, zuhanyozz le, aztán gyere le a konyhába! – mondja nyersen. A barna szemekben, melyekkel rám néz egy cseppnyi értetlenséget vagy dühöt sem látok, csak megértést és határozottságot.
Ettől még jobban összezavarodok. Ettől a mindent tudó szemtől. Egy anyának, aki hazajön a munkából, s gyerekét véresen találja, ráadásul meztelen, s mögötte egy szoba van, tele testrészekkel, emberi maradványokkal, ráadásul a tulajdonosa a szerveknek a lánya legjobb barátja, nem így kéne viselkednie. Őrjöngenie kéne, visítani, hogy mit tett, és hívni a zsarukat, nem meleg pillantást vetni rá, s azt sugallni, hogy semmi baj, ez természetes dolog.
Legszívesebben ráordítottam volna, hogy mi a fenétől néz rám így, és mi a bánatra gondol, de mikor kinyitom a számat, csak értelmetlen sikoly tör ki az ajkaim közül. Tekintetemmel látom, hogy anya odajön hozzám, s emeli a kezét, de nem értelmezem. Nincs semmi az agyamban, kiürült, mint egy mosogató, mikor kihúzzuk a dugót, s a sok víz lefolyik rajta. Üres az agyam.
Egyszer csak egy éles fájdalom hasít az arcom jobb felébe, amitől csillagokat látok. Majd jön egy nagy csattanás, s a másik arcom is égni kezd. Kómásan pislogok előre, és szembe találom magamat anyámmal. Kíváncsian vizslat, én pedig némán meredek rá.
Erőltetem az agyamat, hogy végre rájöjjek, mi a fene folyik velem, de nem megy.
- Bocsánat, a két pofon miatt, de sokkot kaptál – szólal meg anyu pár pillanat csend után. Vagy az is lehet, hogy egy óra is eltelt, fogalmam sincs róla. – Most, menj be a fürdőbe, és mosd le magadról a vért, mert ha hozzád tapad szörnyű érzés lesz. Olyan lesz, mint beragasztóztad volna magadat, majd azt akarnád lehúzni. Feszíteni fogja a bőrödet, és az nem lesz kellemes! Szóval, nyomás, fél óra múlva a konyhában találkozunk! – mondja a magáét, miközben belökdös a fürdőszobába.
Belépek a kis fehér helyiségbe, s az ajtó hangosan csattan mögöttem, én meg itt állok egyedül, és az jár a fejemben, honnan a fenéből tudja anyám, milyen érzés, ha a vér az ember testére tapad.
Veszek egy mély levegőt, s elindulok a zuhany felé. A végtagjaim ólom nehezek, és érzem, ahogy belül mardos a fájdalom. Hideg kézként simítja végig a porcikáimat, hogy aztán a szívemhez érve erősen szorítsa meg a dobogó szervet. A gyötrelem is bekapcsolódik, s mancsként váj bele a testemben, mintha ki akarna szabadulni onnan. Erős karmaival vadul tépázza a bőrömet, de az szilárdan ellenáll neki. Persze a fájdalom ettől csak erőre kap, így még jobban lehűti testemet.
Nehézkesen vánszorgok el a zuhanyig, majd engedem meg a forró vizet. Egy kicsit csavarok hozzá hideget, nehogy leégjen a bőröm, majd hezitálás nélkül belépek alá.
A vízcseppek erősen verődnek a testemre, de nem bánom. Lecsukom a szememet, s felnézek a zuhanyfejre, hogy az arcomat is lecsapja a forró folyadék. Érzem, ahogyan a fájdalom és gyötrelem kézen fogva fúj visszavonulót, hogy helyüket átvegye a zavar. Az agyamból végre kitakarodnak azok az érzelmek, melyek idáig elhomályosították tudatomat, így visszatérnek az érzékszerveim is. Hallom a vízcsobogást – ahogyan rám zúdul, majd a csempéhez folyik, hogy aztán elnyelje a lefolyó. Érzem a forróságot, ami elönti a testemet, hála a zuhanynak.
Az agyam kitisztul, minden homály eltűnik a rengeteg vérrel, ami a testemet borítja. Két kezemet a hideg falnak támasztom, s hagyom, hogy a pár órával ezelőtti képek elárasszák tudatomat, és csukott szememen keresztül újra átéljem azt.
„ A vágy teljes mértékben uralja a testemet. Minden porcikám perzsel, ahogyan heves csókcsatába bonyolódok Michaellel. Két kezemmel a hátát ölelem, s amint megérzem, hogy végre teljes egészében becsusszan a lábam közötti szűk helyre, borzongás fut végig rajtam és körmeimet belevájom a lapockáiba, majd ívbe feszítem a mellkasomat.
- Nagyon fáj? – húzódik hátrébb, s aggódva néz rám a különleges szemeivel. Nyitom a számat, hogy megmondjam neki; igen, de jobban belegondolva nem is lüktetett már annyira. Inkább furcsa érzés, mert már nem üres az a hely, hanem meg lett töltve egy masszív férfi nemi szervvel.
- Nem, már nem – felelem mosolyogva, s hajánál fogva visszahúzom egy csókra. Lassan megmozdítja a csípőjét, én pedig felszisszenek. Először a fájdalom hasít belém, de aztán átváltozik valami mássá. Várakozás, megkönnyebbülés és öröm lesz úrrá rajtam, mintha egy cellában raboskodtam volna, s most végre kiengedtek. A testem minden apró pontját betölti, és vele együtt a hallásom is kiélesedik. Szívem dobogását erőteljesebben hallom a fülemben, ami Michaellel ver egy ritmust, így egy tökéletes dalt alkotva. Szaglásom is megerősödik, ezért érzem a szex sajátos aromáját – mely fűszerezve van a vágy édes illatával, valamint az izzadság savanyú szagával.
- Damona! – szólt rekedt hangon Michael, én pedig rá mosolygok, aztán ismét megcsókolom, s a mozdulattal együtt a csípőmet is mozgatni kezdem.
Csak én jártatom körbe, óvatosan az alsó részemet, ezért az egyik kezemet lecsúsztatom Michael oldalán, s belemarkolok a fenekébe. Erre az apró ingerlésre felnyög, és a nyakamhoz temeti a fejét.
- Nyugi, nem fáj! – suttogom a fülébe, majd hevesebb ritmust kezdek diktálni, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. Egy pillanatig hezitál, aztán ő is felveszi az ütemet.
A fájdalom elő jön, de kellemes értelemben. Minden erőteljes lökésre belém hasít a nyomás, amely annak a következménye, hogy még túl szűk vagyok. Nem hiába mondják, hogy az első alkalom nem olyan élvezetes, mint az ötödik! De valamiért az én esetemben a fájdalom nem számít, mert vele együtt kétszer olyan éles vágy csapódik belém, s terjed szét.
Ezekkel együtt valami mozgolódni kezd bennem. A tudatom egyre homályosabb lesz, és testemet egyre jobban feszíti az erő, amely ki akar szabadulni belőlem. Egy gyors mozdulattal Michael fölé ülök, hogy meglovagoljam az én különleges szemű szerelmemet. Kezeimmel megtámaszkodok a vállán, s tekintetemet belefúrom a gyönyörű íriszébe.
Tenyere a csípőm két oldalára vándorol, és heves ritmusban kezdünk mozogni. Mindketten hangosan szívjuk be az oxigént, majd engedjük ki a szén-dioxidot. Gyorsan jár föl le a mellkasunk, s vele együtt szívunk heves ritmusba kezd, hogy csípőnk őrült táncához megfelelő dalt alkosson.
Érzem, eluralkodik rajtam valami, ami eddig mélyen szunnyadt bennem. Minden lökéssel, erősebb lesz és elevenebb. Érzem, hogy felébredt az eddigi álmából, valami ott belül, s nagyot nyújtózik. Az agyam egy eldugott részében tudom, valami nincs rendben. Ugyan még nem szexeltem ez előtt senkivel sem, de egészen biztos, hogy nem ezt kéne éreznem. De nem tudok sokat agyalni rajta, mert az a valami végre eléri a felszínt, s átveszi felettem az irányítást.
Körmeim karmokká növekednek, ínyemben pedig éles fájdalom hasít. Michael riadtan néz rám, de a félelme csak élvezettel tölt el. Egy elégedett morgás tőr fel belőlem, s a riadt tekintetében meglátom magamat. Az álkapcsom kissé megnyúlt, szinte farkas szerűvé vált, és hófehér fogak vannak benne, melyek élesek, akár a kés. A legborzalmasabb pedig a bőröm, ami vérvörösbe kezd átszíneződni. Először csak halvány rózsaszín, de pár pillanat alatt eléri a mély bordót.
- Kösz, hogy kiszabadítottál! – mondom vicsorogva, de a hangom mélyebb, s alig lehet érteni. Michael erőtlenül felsikolt, de többre nincs ideje, mert a jobb kezem elindul a torkához, és egy erőteljes mozdulattal a nyakától megszabadul a fejecske. Egy könnyed csuklómozdulat oldalra, s a csodás szemekkel rendelkező arc valaminek neki koppan.
A vár illata lágyan áramlik be az orromba, belőlem pedig ismételten felszakad egy gyönyörtelen morgás. Szaglószervemet közelebb viszem a sebhez, s nyelvemet kinyújtva végig nyalintom a csodás ízű ragacsos italt. Erre a fenséges folyadékra a gyomrom összeugrik, s éhesen kiált fel.
Jól van, akkor együnk! – üzenem a hasamnak a szavakat, majd a két kezem végén lebzselő karmok segítségével az alattam elterülő testet kettényitom, akár egy könyvet. Csontok ropognak, inak szakadnak, de ebből semmit sem érzek, ugyanis a karmaim olyan élesek, akár a penge, s hirtelen nagyon izmos lettem, így olyan egyszerű dolgom van, mintha egy késsel akarnék vajat vágni. Csak ez nem vaj, hanem a vacsorám, ami tele van fincsi, meleg és élő szövettel, amiben még lüktet a forró vér.
Amint szétnyílik a mellkas, kiszedem belőle a belső szerveket, mert azoknak kesernyés íze van. Nem figyelem, hogy merre hajítom őket, csak minél hamarabb megszabaduljak tőlük. Szerencsére nincsen sok, csak a vesék, belek, máj, gyomor, tüdő, s a csodálatos szív. Jobb mutatóujjammal végig simítok rajta, majd kiszedem a helyéről, s két markomba fogom, aztán elkezdem cincálni az izomköteget. Édes, akár a méz, és forró, mint egy tea. A tokomon lefolyva végig perzseli minden belső szervemet, hogy aztán a pocakomba csobbanjon, s várja a következő adagot.
A fenséges előétel után az üregbe - amivé a felsőtest vált, dugom a számat, és elkezdem kiinni a vért. Nyelvemmel lefetyelem, mint kutya a vizet egy edényből. Édesen folyik végig rajtam a kicsit sós ital, s perzseli fel a testemet.
Minden korty után egyre éhesebb vagyok, így leszállok a már puha nemi szervről, és azt kezdem el nyalogatni nyelvemmel. Finom selymes, s tele van csupa izomköteggel, ami jóval finomabb a húsnál. Az izmok nyúlósak, és jobban szétolvadnak a számban, míg a bőrt rágni kell.
A gyomrom ismételten felkorog, én pedig engedek neki, s elkezdem csócsálni az előttem lévő egyenes bőrselyemmel bevont izomrengeteget. Belőlem pedig minden egyes nyelés után elégedett morgás hagyja el ajkaimat.”
A zuhany padlóján fekszek, és a hányinger már a torkomat mardossa, ezért villámsebesen a vécéhez szaladok, s elkezdek okádni. A számban feldereng a fémes íz, így lenézek a csészébe, és megdöbbenve látom, hogy amit kihányok az vér, ízületek, valamint nyers emberi hús. Újabb adag kúszik fel a nyelőcsövemen, én pedig lehunyom a szememet, ahogyan kiöklendezem a már megevett emberi testrészeket.
Csukott szempilláim alól számtalan könny hullik alá a vécébe. Egyik kezemet a hideg csésze peremére rakom, s homlokomat ráfektetem. A hideg csempe mardossa a karomat, de nem foglalkozok vele. Csak az undor és kín számít, ami belülről tépáz.
Meg öltem a legjobb barátomat, sőt megettem a legjobb barátom szívét és egyéb testrészeit! – ez a mondat tör a homályos ködön – ami elhomályosítja tudatomat, s belőlem egy újabb hányinger környékez meg. Én pedig ügyes kislányhoz méltóan hajolok előre, és öklendezem ki a vécébe.
Nem tudom, mennyi ideje ülök itt, s zokogok, valamint hányok egyszerre, csak azt tudom, hogy már nincs bennem semmi. Se könny, se emberi testrészek – melyeket elfogyasztottam pár órája, se fájdalom, se kín, se önvád. Egyszerűen kiürültem. Minden bánatomat kisírtam, és minden undorító dolgot kihánytam. Teljesen kiürültem.
Egyik kezemmel letörlöm a könnyeimet, másikkal pedig megnyomom az ezüstgombot, ami elsodorja a gyomromból kiadott véres cafatokat egy jó nagy adag vízzel.
Miután az utolsó emberi szövet is eltűnik, felállok, s a vécé melletti mosdóba kapaszkodva, visszavánszorgok a zuhanyhoz. Az előbbi hányás sorozattól, teljesen elhagyott az erőm. A torkom kapar, de valahogy nem érdekel. Csak az számít, hogy mielőbb megszabaduljak a szagoktól, ami körbelengi testemet. Nem csak a leheletem bűzlik. Olyan érzésem van, mintha a pórusaimból is a halál visszataszító szaga csapódna ki, s ragadna meg a bőrömön, hogy amerre megyek, mindenki tudja, milyen szörnyeteg vagyok.
A forró víz alá állva a tudatomba előbukkannak a kérdések, vagyis pontosabban egy. Mi a fene történt?! Amint megfogalmazódik bennem ez a gondolat, rögtön belém hasít anyám pillantása, így tudom, csak ő adhat rá választ. Gyorsan megfogom a tusfürdőt és jó alaposan megmosom minden egyes testrészemet, majd a sampont fogom a kezembe, s kezdem el eszeveszettül dörzsölni a hajamat.
Mi előbb válaszokat akarok kapni! Tudnom kell, mi a franc történt szex közben. Sokat olvastam már az első alkalomról és beszéltem másokkal. A könyvek, s szavak arról árulkodnak, hogy fájdalmas lesz, de idővel, sokkal jobb lesz, mert nem lesznek nyilallások a legérzékenyebb pontomban. Arról is meséltek barátnőim, hogy az első pár napban fájdalmas lesz a járás, és az ülés. Ezzel szemben én nem érzek semmit. Mintha még mindig szűz lennék, pedig tudom, nem vagyok az! Hiába próbálom elhitetni magammal, hogy ez az egész egy rossz rémálom, csak becsapnám magamat. Az előbbi események mind azt bizonyítják, hogy ez a rút valóság. Meg különben is, ha álom lenne, már rég sikoltozva ülnék az ágyamon, miközben a tüdőm majd kiszakadna a helyéről. De én nem ülök az ágyamban, hanem éppen kilépek a zuhany alól, s törölközőbe csavarom magamat. Meg se szárítkozok, csak feltépem az ajtót, hogy minél előbb feleleteket kapjak.
Nem törődök a hideggel, amely a csontomig hatol, miközben elrobogok a lépcsőig. A hajam nedvesen tapad csupasz lapockáimnak – amik kilátszódnak a fehér pamut anyagból. Lábaim egyáltalán nem szelik óvatosan a lépcsőfokokat, pedig vigyáznom kéne, mert a nedves talpam könnyen megcsúszhat a fadeszkákon, s szépen seggen csúszva érkeznék a konyhába. Nem törődök semmivel sem, csak a céllal, azaz azzal, hogy minél hamarabb megérkezzek a konyhába, ahonnan zörgések szűrődnek ki.
A lépcsőről leérkezve, végig szánkázok a kis folyosón, s megállok a zöld szekrényekkel körül vett helyiség küszöbén. Anyu még mindig a munkaruhájában van, velem szemben, a tűzhely melletti márványpulton két bögrét vesz fel. Én karba tett kézzel állok, s figyelem, ahogyan óvatosan megfordul, majd rám néz. Megkönnyebbüléssel és némi félelemmel néz a szemembe, majd rám mosolyog.
- Ülj le! – Int fejével a kis ebédlőasztal felé, amely baloldalon kap helyet, a nappali és a folyosó közötti ajtók falánál. – Csináltam kamillateát, az meg fog nyugtatni! – teszi hozzá, felemelve a két poharat, majd elindul az egyik szék felé.
- Mi a fene történt? – kérdezem érzelem mentes hangon, mikor elindulok felé. Arra sincs ideje, hogy elérje az asztalt, de nem érdekel. Muszáj volt feltennem, mert különben egész biztosan megbolondulok. Szükséges volt kiadni magamból ezt a kérdést, amely ott motoszkál a fejemben, mióta Michael darabjai mellett ébredtem.
- Előbb üljünk le! – javasolja halkan. Türelmetlenül sóhajtok, és szambázok oda az egyik székhez, majd huppanok le rá. Nem szól semmit, de a feszültség pókhálóként omlik ránk, s tapad hozzá mindkettőnkhöz, jó erősen. Feszengve foglal helyet velem szemben, majd tolja át az asztalon az egyik bögrét.
- Köszi! – felelem halkan, s belekortyolok a meleg italba, amiről eszembe jut a vér. Újabb hányinger fog el, de már nincs mit kihánynom, így csak undorodva tolom el a poharat.
- Akármilyen hihetetlen, tudom, mit érzel. – kezdi óvatosan anyu, s az egyik kezével megfogja az enyémet, ami az asztalon fekszik. A tapintása meleg és felnézve az arcába, nem látom már a mélybarna szemeket, a szőke haját, hanem a torkánál lévő nyaki ütőeret, amelyben ott folydogál a forró vér.
Michaelé nagyon édes volt, vajon neki milyen lehet? – furakodik be elmémbe ez a kérdés, én pedig szörnyülködve rántom el a kezemet, és dőlök egészen hátra. A fejemet a falapnak támasztom, s lehunyom a szememet.
- Nem kell kertelés, csak mondd el, hogy mi a fene történt! Ha annyira jól tudod, min megyek keresztül, akkor ne húzd az időt! – morgom az asztal alá. Ügyelek rá, hogy elég hangos legyen, mert nem akarom újra elismételni a mondandómat.
- Téged Damona Northemnek hívnak, engem pedig Donna Northemnek! – szólal meg pár pillanat hallgatás után. Emelem a fejemet, hogy mi a jó-ég köze van ennek ehhez az egészhez, de feltartja a kezét. – Hagy fejezzem be! – kéri szinte könyörögve, én pedig összepréselem a számat, s bólintok. – Nos, a családunkban minden nő átesik azon, amin te is. A hagyomány úgy tartja, hogy mi, Northemek Lucifer leszármazottjai vagyunk. Az alvilági démon lelke beköltözött jó pár millió éve az első nőbe a családfánkon. – Az utolsó mondatra elhalkul a hangja, majd megköszörüli torkát, s iszik egy korty vizet.
Döbbenten nézek rá, vajon jól hallottam és értettem-e, amit mondott. Lucifer? Hiszen, ő egy Bibliai vagy éppenséggel Dante művében szereplő egyik alak. A Pokol ura és parancsolója! Mi a fészkes fenét keresne ő pont bennem?!
- Mielőtt megkérdezed, miért költözött egy nőbe, a válaszom, nem tudom! – mosolyog rám kicsit felszabadultabban. – Az igazság az, hogy ez nem is lényeges, hiszen hiába lennénk birtokában a tudásnak, nem tudnánk rajta változtatni – vonja meg a vállát, mint aki beletörődött a sorsába.
- De még mindig nem értem, mi ez az egész – rázom hevesen a fejemet.
- Lucifer nem tud férfiakba költözni, így a mi felmenőinknek, s utódainknak is mindig az első gyermekük lány lesz. Hímnemű ágon, nem is öröklődik ez a démoni lélek. Ott lakozik az édesanyákban, míg a gyerek el nem éri az első szexuális együttlétet. Mikor ez megtörténik, az anyából átszáll a gyerekbe, így övé lesz addig, míg nem szül utódot, s az nem veszíti el a szüzességét. - Ismételten eltátottam a számat. Te jó ég! Akkor ezen túl minden aktusnál egy vörös bőrű szörnyeteggé fogok válni, aki megeszi a partnerét? – fogalmazódik meg bennem a kérdés, aminek a válaszával nem akarok várakozni, így nyitom is a számat.
- Akkor…? – kezdem a kérdést, de anyu felemeli a kezét.
- Nyugi, nem fogsz mindig átváltozni. Meg kell tanulnod kordában tartani, és az éhségét csillapítani, mondjuk úgy hetente – feleli egyszerűen, mintha azt mondaná, hogy holnap az átlagos középhőmérséklet harminckét fok lesz.
- Mi van?! Azt várod el tőlem, hogy minden héten változzak egy torz mutánssá, és zabáljak fel egy embert? – csattanok fel ingerülten, s érzem, ahogyan a bennem szunnyadó lény megmozdul, mintha a dühöm csak ingerelné.
- Dehogy, nem ezt mondta! – int le ingerülten. – Azt mondtam, hogy táplálkoznod kell, és az nem feltétlenül embert jelent. Majd elmész az erdőbe - ami pár kilométerre van innen -, és eszel állatot – teszi hozzá egyszerűen, majd iszik egy újabb korty teát.
- Nem hiszem, hogy képes leszek rá! – mondom ki az első gondolatot, ami megfogalmazódik bennem. Hogyan is lennék képes rá, mikor annyira sajnálom az állatokat, hogy vegetáriánus vagyok?! Mindegyikük Isten teremtményei, olyan élőlények, mint mi, emberek.
- Nézd, drágám, vagy ez, vagy az, hogy az utcán bármelyik férfi láttán átváltozol, és ott eszed meg a járda közepén.
- Mivé változok át? És bárkit? Miért, csak férfit? – kérdezem élettelen hangon, ahogyan elém vetül egy kép, amint egy becsületes állampolgárt elkezdek zabálni, mindenki szeme láttára. Hosszú karmokkal tépem, s lapát nyelvemmel iszom a vért a testében vájt üregből. Borzongás futott végig rajtam, hiszen lehet, hogy az a szerencsétlen egy családapa, akire otthon egy meleg, szerető család vár. Egy csodálatos feleség, és három-négy gyerek. Én pedig megfosztom őket az apukájuktól, valamint az asszonyt a férjétől. Elveszíti a szerelmét, akárcsak én.
- Damona, figyelsz rám?! – kiabál rám anyu, én pedig kómásan pislogok rá.
- Bocsi, mit mondtál? – kérdezem még mindig semmit mondó hangon. Érzem, hogy a fájdalom el akar uralkodni rajtam, de nem engedem neki. Menjen csak vissza oda, ahonnan jött, jó helyen van ott!
- Azt hogy Dixtunddá fogsz átváltozni. Egy vörös bőrű, hegyes karmokkal rendelkező és farkas formájú állkapoccsal megátkozott fenevaddá. Ezek azok a változások, amik Lucifertől származnak. Ha elég erős benned a vágy, vagy éppen valaki retteg a közeledben, esetleg annyira dühös leszel, hogy gyilkolnál, akkor megjelenik ő. Természetesen, csak férfiakkal táplálkozik, hiszen igyekszik mindenkit elpusztítani, aki vele egy nemű. – Sorolja anyu a tulajdonságokat, tüneteket. Éppen mondani készülök, hogy még mindig nem értem, miért csak pasik, amikor megszólal. – Nem szereti a konkurenciát – von vállat könnyedén, aztán beleiszik a poharába.
- Te gondolatolvasó vagy? – kérdezem felvont szemöldökkel.
- Nem, csak tudom, hogy annak idején, mikre gondoltam – feleli mosolyogva. – A lényeg az, hogy holnaptól elkezdjük a tanulást, hogy minél előbb úrrá tudj lenni rajta.
- Szóval, holnaptól elkezdek állatokat enni – mondom gúnyosan, amely végig perzseli a körülöttünk lévő levegőt.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen nagy lépésre készülsz, felkészítettelek volna rá. Akkor talán nem történik meg ez, de mivel azt hittem, csak egy barát, és nem fogtok rögtön ágyba bújni, nem mondtam el. Gondoltam, ráérek még – válaszolja halkan. Hangjában nem tükröződik érzelem, de a tekintetében látom a sértettséget és fájdalmat.
- Sajnálom anyu, nem így terveztem! – sütöm le a szememet, s kezdem kaparni az asztal szélén.
- Szerelmes voltál belé? – kérdezi csendesen. Visszagondolok arra a rengeteg átbeszélt órára, s napra, amikben részünk volt. Mindig is kiegészítettük egymást, mint egy puzzle két darabja. Sok mindenben egyetértettük, de sok mindenben nem. Ha valamiben igen, akkor arról beszéltünk óráig, ha pedig nem, akkor próbáltuk meggyőzni a másikat. Soha nem voltak vitáink, vagy talán akkor, mikor ráakaszkodott egy csaj. Ha a kis liba fenn volt msn-en, engem hanyagolt, vagy ha telefonon beszélgettünk, s megcsörgette a másik készüléken, rögtön elment a géphez. Rettentően zavart. Eddig azt hittem, hogy csak azért, mert nekem ő volt az egyetlen, akiben feltétel nélkül megbíztam, és így felmerült az elvesztésének lehetősége. Hiszen, ő a legjobb barátom, és mikor ott volt az a kiscsaj azt sem kérdezte meg, milyen napom volt. De most már tudom, hogy féltékeny voltam. Féltékeny voltam arra, hogy mással is foglalkozik, nem csak velem. Arra, hogy más is lehet neki olyan fontos, mint én.
- Igen. Szerelmes voltam belé – felelem halkan, és a fájdalom előre kap, s ezúttal átadom magamat neki. Hagyom, hogy a jeges kezével végig vonuljon rajtam, ezzel jégcsappá változtatva a szívemet. Egy hideg, kemény víztömeggé, amely soha nem fog felolvadni, mert az, akinek eddig dobogott és élt, meghalt. Nem, nem is egyszerűen meghalt, hanem meggyilkolták. Én gyilkoltam meg. Megettem legalább a fél testét, s kiittam a vérét. Én öltem meg, én vagyok a gyilkosa, hála annak a szörnynek, ami bennem él.
A fájdalomhoz csatlakozik a gyötrelem, önvád és a maró kín – mely olyan, akár a sav. Hallom, hogy nyikorog a szék, s anya odajön hozzám, majd valamit duruzsol a fülembe, de nem értem. Hagyom, hogy teljesen jéggé dermedjek, és ismételten megeredjenek a könnyeim. Hangos zokogásba kezdek édesanyám vállán, s belül ordítok segítségért és azért, hogy ez egy rossz álom legyen, amiből fel lehet ébredni.
De nem ébredek fel, mert ez a valóság! Meg kell tanulnom együtt élni vele, s hétről hétre egy-egy ártatlan állattal megölteni a gyomromat. Valamint együtt kell élnem a tudattal, hogy életem szerelmét, valaha ismert legjobb barátomat, a másik felemet, brutálisan meggyilkoltam.
A fájdalom nem apad, hiába folynak a könnyeim, akár az Amazonas folyó, medrében. Egy biztos pont van az életemben, édesanyám, aki itt van és átölel. Vele az oldalamon, talán sikerült folytatnom az életemet.
„Először is, ne árts! Könnyebb mondani, mint megtenni. Elmondhatjuk a világ összes fogadalmát, de tény, hogy a legtöbben mindig okozunk kárt. Olykor, még ha segíteni is próbálunk, többet ártunk, mint használunk. És aztán a bűntudat kivillantja a foga fehérjét. Hogy mit kezdesz ezzel a bűntudattal, az rajtad áll. Ránk hárul a döntés: vagy hagyod, hogy a bűntudat visszarántson oda, ahol első alkalommal is bajba kerültél, vagy tanulsz a bűntudatból, és megteszel mindent, hogy továbblépj.” (Grace Klinika)
 |
| Megjegyzésem: |
Elolvastam és hát huh… nem nagyon találom a szavakat, de megpróbálok összeszedni párat.:)
Először is nagyon tetszettek az idézetek, amiket a megfelelő helyeken illesztettél be a szövegbe és pont passzoltak a novellához is.
Másodszor: elkezdtem olvasni a történetet és elémtárult egy egyszerű lány kétségei, félelmei és reményei. Egy mindennapi helyzetben, ami akár velem is megtörténhetne. Aztán jött a találkozás és itt kezdtem el gondolkodni, hogy oké megvolt a találkozás, de hol a végzet? A szereplők szépen összemelegedtek, idilli volt minden és akkor jött a második idézet utáni döbbenet: vér és testrészek mindenütt? Itt meg mi történt? Rengeteg felmerülő kérdésem volt, amik megegyeztek a most már nem is olyan egyszerű lányéval, és aztán kiderült a szomorú igazság és a további élet rémképe.
Tetszett, hogy volt visszaemlékezés a történtekre és jól megoldottad az erotikusabb részeket is. Személy szerint szívesen olvastam volna arról bővebben hogyan élte át az édesanya ezt a folyamatot a saját idejében, és érdekelne, hogy miben halt meg pontosan az édesapa.:)
Szép munka! Gratulálok!:)
