Újévi meglepetés...igaz kicsit előbb:)

Sziasztok!

    Amint ígértem hoztam egy novellát, amellyel bells pályázatán indultam. Az eredményhirdetés még nem volt meg, így nem is tudom megmondani hogyan végeztem, de szerintem nemsokára az is kiderül.Ami már nagyon jó lesz, mert eléggé kíváncsi vagyok az eredményekre.:)

  A többi pályázó művét itt tekinthetitek meg. Szerintem érdemes benézni, mert nagyon jó munkák születtek.:)

  A novelláról pedig annyit, hogy szerintem ez más, mint amit megszokhattatok tőlem. Szerintem ez kicsit komolyabb, érettebb...legalábbis én így érzem, de ha szerintetek nem, akkor várom a ti véleményeteket is.:) Címet nem kapott, mert egyszerűen nem találtam hozzá, de még mindig erősen gondolkodom rajta.:)

Boldog Új Évet mindenkinek előre is, és szép álmokat,

Any4444

U.I:  A képet, a novellához bells oldaláról vettem kölcsönbe, remélem nem haragszik meg érte. A készítője pedig Somlai Anita.

    Az ősz hirtelen köszöntött be, és hideg, szeles idejével hamar elővetette a fiókok és szekrények mélyéről a melegebb holmikat. A levelek már felvették szokásos vidám színekkel díszített ruhájukat, hogy hetek elmúltával fáradtan vehessék le azokat.

    Csendesen, tűnődve nézem a park vízének állandó és szüntelen fodrozódását. Hisz ez az élet. Örök körforgás. Megszületünk, lassan felcseperedünk és jól, vagy rosszul vesszük az elénk görgetett akadályokat. Keressük a lét értelmét, a gyakran viharos és kegyetlen útvesztőben a cseppnyi boldogságot. Ha szerencsénk van, megtaláljuk. Van, aki a családjában, a munkában, a természetben vagy csak egy idegen kedves mosolyában fedezi fel ezt a törékeny dolgot.

   Közben a sors mutatja az utat, de mindennek a végén ott a halál. Az elmúlás, amely békés is lehet, de mindig hagy maga után fájdalmat, elillant reményeket és álmokat. Orvosként megtanultam elfogadni, hogy a vég szükségszerű, elkerülhetetlen dolog, civil emberként viszont még ma is megvisel a hozzátartozók mélységes gyötrelme, ha megtudják azt a hírt, amit a legkevésbé várnak. Látom a szemükben a veszteséget, ami ahhoz hasonló mikor egy szépen berendezett és kivilágított szobában hirtelen lekapcsolják a villanyt.

   Nem tudom, meddig bírom még. Néha a fásultság leteper és én csak nehezen és küszködve állok talpra. Mi történik akkor, ha már nem tudok felállni? Mi jön akkor?

     Az időjárás lassan alkalmazkodik hangulatomhoz, az ég elsötétül, a víz felszínén egyre nagyobb hullámok és örvények jelennek meg kavargó gondolataimhoz hasonlóan. Érződik a levegőben a közelgő vihar illata, de még csak a távolban lehet felfedezni az eső közeledtét.

    Talán már órák óta ülök egymagam, mikor megcsap egy kellemes, üdítő parfüm. Társaságot kaptam. Nem nézett rám, percekig nem is szólt.

- Elvesztetted igaz? - kérdezi lágy hangján.

- Igen, elvesztettem - halk sóhajként száll a tó felett ez a végzetes szó.

- Most már jobb neki. Te is tudod.

- Igen, tudom, de mégis bennem van a kétség. Ha előbb észrevesszük, ha csak egy kicsivel később születik, mikor van már rá gyógymód… ha többet teszek, talán megmenthettem volna – rekedt suttogásként hagyják el ajkaimat a szavak. - Fiatal volt még, iskolában lett volna a helye, hogy a többi társával elégedetlenül morogjon a következő dolgozat miatt. Nem a betegségének kezelését és tüneteit kellett volna kívülről fújnia. Olyan igazságtalan ez az egész, még előtte volt az élet. Miért? Miért kell ilyeneknek történniük? Mit vétettünk, hogy ilyen súlyos érte a büntetés? – kérdéseim dühős villámként állnak közénk.

- Nem tehettél volna semmi mást. Más nem végzett volna ennyit, mint te - lép kecsesen elém, de továbbra is a messzeséget fürkészem. - Nem maradtak volna fenn éjszakákon át cikkeket és új eljárásokat böngészve, a fáradtságtól majd összeesve, és nem maradtak volna benn a műszakjuk után, hogy ezt meg is beszéljék vele. Felkészítetted a legrosszabbra. Törődtél vele. Nézz rám, kérlek – kéri tőlem. Lassan emelem fel pillantásomat, a kék és a mélybarna szempár találkozásáig. - Mindent megtettél, amit lehetett - hangsúlyozza külön a szavakat és én elhiszem neki. El kell hinnem…

   Végtelennek tűnik az idő, míg elveszünk a másikban és fokozatosan döbbenek rá, hogy Ő az. Ő az ok, ami miatt minden reggel felkelek, és nem engedek annak a csábításnak, hogy a fejemre húzott takaróval kizárjam a külvilágot. Egész lényével rávesz, hogy a súlyos csapások után meggyötörten és tele sebekkel, de folytassam az életnek nevezett játékot. Bármi történt velem, mindig ott volt és segített. Miért csak most vettem ezt észre? Hogy lehettem ennyire vak?

- Köszönöm! - ölelem át szorosan meglepve őt.

- Mégis mit? – kérdezi döbbenten.

- Azt, hogy figyelsz rám, velem vagy, elviselsz engem és közben hagyod, hogy elkövessem a hibáimat – súgom a fülébe halkan. Köszönöm, hogy létezel!

    Közösen indulunk el a levelekkel tarkított kis ösvényen, de én még visszanézek a magányos padra, melynek hátterében halványan megcsillan a víz felszínén a fény.

Karácsonyi meglepetés

Sziasztok!

    Eléggé régen jelentkeztem, de most legalább látjátok, hogy élek és nem tűntem el teljesen. Az életemben a történések eléggé megsűrűsödtek, de hála az égnek, főleg jó élményekkel gazdagodom.:)

   Ezúton kívánok minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket,és most egy novellát is felrakok nektek, mellyel diana pályázatán indultam. Ez az én karácsonyi ajándékom Nektek.:)

   Nemsokára ismét jelentkezem, és végre valahára hozom Az álom új fejezetét, de számíthattok még 3 novellára is, mivel elég sok pályázatra jelentkeztem mostanság.:)

   Nem is szaporítom a szót tovább, jöjjön a novella.:)

Békés Karácsonyt mindenkinek,

Any4444

Láthatatlan kötelék

    Féltem egyedül, de félelmemnél is erősebb volt a tudat, hogy nem kellek senkinek. A testvéreim már mind gazdára találtak, és már csak én árválkodtam az út szélére kirakott szakadt és barna dobozban.

   Hideg volt, és fáztam. A doboz alján lévő rongyos lepedő már régen átázott a sűrű hóesés miatt, csak nedvességének ridegségét árasztotta magából. Összekuporodtam az egyik sarokban, próbálva egy kicsit elbújni a jegesen fújó szél elől, de nem igazán ment. Órákig voltam egyedül, míg végre egy árnyék vetült rám. Felnézve csak egy nagyon magas fekete alakot láttam, aztán gyengéden felemeltél és én tudtam, hogy Rád vártam eddig. Mosolyogva néztél rám, de nem szóltál, csak elindultál velem, és hazavittél. Akkor voltam a legboldogabb mióta megszülettem, mert a város forgatagában, egy elhagyatott helyen, a szakadó hónak nevezett csoda alatt egymásra találtunk, és elkezdődött az új életem.

   Sokáig utaztunk, míg aztán megálltál egy kis lakás előtt. Felvettél és mikor beléptünk ennyit mondtál:
- Isten hozott itthon!

   Ezt a szót örökre megjegyeztem, otthon. Nem létezik ennél szebb szó a világon. Minden benne van, amit csak kívánhat valaki… köztük én is.

   Nem volt más a házban, csak te meg én. Az első éjszaka túl izgatott voltam, és nem bírtam aludni, így fel-alá rohangáltam abban a helyiségben, ahol hagytál. Hajnalban megelégelhetted zajongásomat, mert magaddal vittél a szobádba, és veled aludhattam.

Másnap reggel arra keltem fel, hogy kitartóan nézel ki az ablakon és amint észrevetted, hogy már figyellek felém fordultál, és egy simogatás kíséretében homlokráncolva mondtad ezeket:

- Nos, ha már így összekerültünk ideje lenne, hogy keressünk neked egy nevet. Nem gondolod? – kérdezted mire én egy vakkantással válaszoltam.

- Nem szeretnék olyan nevet adni, amivel minden nap szembetalálkozhatunk az utcán, mint például a Buksi, Herceg, Rex vagy Lassie, bár ő igaz, hogy lány volt. Mit szólnál a Viharhoz? – néztél rám kérdőn, míg én a név hallatára megnyaltam a kezed, és heves farkcsóválásba kezdtem.

- Ezt igennek veszem – mondtad. - Most viszont ideje lenne keresni valami ételt neked – pattantál ki az ágyból a konyhába sietve. – Lássuk be nem vagyok valami jó szakács, de találunk neked valamit – beszéltél hozzám a szekrényeket nyitogatva.

Kis idő múlva mikor már hasam pukkadásig tele volt a meleg tejjel, amit elém tettél, arra lettem figyelmes, hogy öltözködni kezdesz.

- Gyere, most kimegyünk sétálni - nyaláboltál fel ismét, hogy levigyél a bejárati lépcsőn. Egy közeli parkba siettünk, ami most fehéren világított a napfényben.

   Napok teltek el boldogságban. Mindennap lementünk megismerni a környéket. A magas hókupacokban bukdácsolva vittem neked vissza az eldobott botokat, mivel ezzel örömet okoztam neked. Megmutattad a kedvenc helyeidet, de hiába vártam nem jött más, aki ismert volna téged, aki mosolyt csalt volna az arcodra, de nem én vagyok. Esténként leültél kényelmes heverődre, kinyújtózva elővettél egy könyvet, de végül a lapok nem lettek elolvasva, és te csak bámultál magad elé. Rájöttem magányos vagy. Lehet épp ezért álltál meg azon a napon, a koszos járdára tett lélekvesztő mellett, hogy változtass ezen. Attól a pillanattól kezdve megígértem magamnak, hogy amikor csak tehettem elűzöm az árnyakat a szemedben.

    Reggel ismét öltözködni kezdtél, de most nem hívtál magadhoz, hogy együtt induljunk útnak.

- Sajnálom pajtás, de nekem most mennem kell dolgozni. Este jövök. Addig lesz közben egy vendéged is, mert nemsokára jön a takarító. Légy kedves vele, és lehetőleg ne rágd szét a cipőimet – néztél rám komolyan, szemedben huncut fénnyel, majd kisétáltál az ajtón.

    Csodálkozva néztem a csukott ajtót, majd az idő teltével átvette ezt a szomorúság és félelem keveréke. Egy kicsit el is szundíthattam, mert az ajtónyitásra kaptam fel a fejem, hogy nézzem az azon belépő fiatal lányt.

   Meglepődve bámultunk egy pár pillanatig farkasszemet, majd széles mosolyát látva odafutottam hozzá, a cipőjére ugrándozva.

- Szia, kispajtás! Hát te meg ki vagy?- kérdezte végigsimogatva kezével a bundámon megakadva nyakörvemben.

Vihar vagyok. Szeretem a simogatást, és ha játszanak velem.

Mivel most épp ezt olvasod lehetséges, hogy elveszem ezért kérlek, hívd fel ezt a számot: XXX-XXX

- Szóval Vihar! Örülök, hogy megismerhettelek, engem Cassnak hívnak – mutatkozott be nekem megrázva a mancsomat. - Ha nem baj most magadra hagylak, hogy elvégezhessem a dolgomat – lépett hátra tőlem, a szobák felé indulva. Cass egész délután nálunk volt, szaladgálva a helyiségekben hol egy söprűvel, lapáttal vagy porszívóval hadonászva, az orra alatt morogva. Ezekből a szavakból csak annyit tudtam kivenni, hogy Férfiak!, egy égre néző szemmel kísérve.

   Lassan eltelt a nap. Cass már elment egy ideje vacsorát hagyva nekem, de én most már egyre izgatottabban néztem az ajtót. Zörgött a kulcs, és megláttalak… hazaértél.

 

   Évek teltek el. Ezalatt öregebb lettél, a hajadban már megjelentek az első ősz hajszálak, járásod már nem volt annyira rugalmas, hangod mélyebb lett, de én még mindig ugyanúgy szerettelek, mint az első nap. Persze, én is megváltoztam. A bundám dúsabb, akkori soványságomhoz képest jó pár kilóval nehezebb lettem. Épp most léptem be a fiatal felnőtt kategóriába, amire nagyon büszke voltam, hiszen most már nem tartottak kölyöknek. Egyre komolyabb viselkedést vártál el tőlem, de néha még magával ragadott a hév, és újra gyermekként viselkedtem.

   Minden hétköznap elmentél dolgozni, este pedig visszajöttél. Az a nap is szokásosan kezdődött. Elindultál egy utolsó mosoly és simogatás után, de most rossz érzés kerített hatalmába, legszívesebben hazahívtalak volna. A szívem elnehezült, és fájdalom hasított bele. Egész délelőtt és délután idegesen járkáltam a szobákban, még Cass sem tudott megnyugtatni. A telefon éles csörgése szakította félbe borús gondolataimat, majd Cass elcsukló hangjára lettem figyelmes. Belépve szomorú tekintetével találkozott a sajátom, és tudtam, hogy nagy baj történt. Halkan suttogva elmondta mi történt veled. Sokat mesélt az angyalokról, és a Mennyországról, de nem értettem mit akart mondani. Mi az a Mennyország? Miért kerültél oda?

   Végül elmondta anélkül, hogy kérdeztem volna, hogy meghaltál. A szót ismerem, és nem jelent jót. Ugye nem igaz? Nem haltál meg? Nem hagytál itt?

   Elgondolkodtam, és így már minden világos lett. Elveszítettelek. Reszketni kezdtem, majd egy bánatos nyüszítés hagyta el ajkaimat. Elmentél egyedül, nélkülem…

   Pár napig Cassnél időztem, majd egy fagyos nap reggelén kisétáltunk a temetőbe. Izgatottan néztem körül, de csak pár illetőt láttam álldogálni egy gödör mellett. Mi is csatlakoztunk hozzájuk.

   Nem értem az embereket. Láttam mit tettek veled, de miért? Miért ástak a föld alá? Így nem jó. Itt állok, és nézem a kupacot, ami alá betemettek, de tanácstalan vagyok… Mi lenne, ha kiásnálak?

   Elkergettek. Pedig már majdnem sikerült, majdnem elértelek. Azok, akik eddig békésen szemlélték az eseményeket, halk hangon társalogva és szörnyülködve, most egy dühös társasággá alakult, ellenszenvük pedig ellenem irányult. Elfutottam, és nem értettem mi bajuk volt velem. Ők nem akarnak újra látni? Veled lenni? Egyedül Cass próbált meg utánam futni, de négy lábbal gyorsabban szeltem át az utat a bejáratig, és hamar elvesztett szem elől.

   Óvatosan merészkedtem pár nappal később a közeledbe, de már nem volt kint senki. A sírodhoz rohantam, és ráfeküdtem, szomorúan nézve, ahogy a látogatók itt-ott mászkálnak a kövek között, saját halottaikra emlékezve. Ismét hullik a hó, épp úgy amikor egymásra találtunk. A sűrű pelyhek halkan fedik be a környéken a tájat, burkot képezve köztem, és a temetőn kívül zajló élet között. Szenteste van, és a láthatatlan kötelék, ami összefűz minket még mindig erősen tartja magát, hiába távoztál el.                            

   Talán az ünnep varázsának köszönhető, de ha behunyom a szemem szinte érzem, hogy itt vagy velem, hallom a hangodat, ahogy szólsz hozzám. Velem vagy, és én veled… mindörökre.

Blogvideóm:)

Sziasztok!

Az utóbbi időkben belevettettem magam a videókészítésbe (addig amíg nem jön az ihlet a történeteim folytatásához) és az első videómat,ehhez a bloghoz készítettem el.Fogadjátok sok szeretettel Tőlem Nektek.:) Remélem tetszik majd és kíváncsi vagyok a véleményetekre is...

Any4444

Eredményhirdetés

Sziasztok!

Akkor most elérkezett a rég várt eredményhirdetés.Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok rá, de szerintem mindenkit kárpótolt, azok a novellák amik felkerültek most ide.

Először is mindenkinek köszönöm, hogy jelentkezett, nem hittem volna, hogy így elsőre ennyien jelentkeznek a pályázatomra. Remélem, ha legközelebb lesz akkor is számíthatok rátok.:)

 A pályázatra 8-an jelentkeztek ebből 6 érkezett be hozzám.Az elbírálásban Annus volt a segítségemre, akinek ezúton köszönöm, hogy kitartott és a végig segített nekem.Nagyon sokat jelentett, hogy ismeretlenül felkérve is elvállalta.:)

De nem csigázlak titeket tovább jöjjenek az erdmények:

1.helyezett: Bells

2.helyezett: *kiscsillag*

3.helyezett: Bonnie Bell

Gratulálok a helyezetteknek és minden novellaírónak.Még külön kiemelném Brixi munkáját, akinek formailag(igaz itt nem látszik) és tartalmilag is a legkidolgozottabb volt a műve.Ezen kívül ő volt az egyetlen aki a horror kategóriában írt.

Mégegyszer mindenkinek  köszönöm a részvételt!

Jó olvasást és véleményezést!

Any4444

U.I:A történetek nem a helyezésnek megfelelően kerültek fel és az okleveleket még ma mindenkinek eljuttatom.

VT-*kiscsillag* alkotása

Végzetes Találkozás

Írta: *kiscsillag* 

Gonosz voltam. Nem azért, mert annak születtem, hanem mert azt az utat választottam. Leéltem millió évet úgy, mert az tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Visszatekintve… talán nem is a gonosz a jó jelző. Inkább az érzéketlen. De ezt nem tartom elég kifejezőnek; ami a bűneimet illeti. Nem volt tiszta a lelkiismeretem, de nem azért, mert halandókat kínoztam volna, vagy élveztem volna mások fájdalmát, inkább azért, mert mindennek, amit láttam hátat fordítottam.

Végül, ezer és ezer év eltelte után találtam rá arra, amiért érdemes volt léteznem.

A dimenzió, ahol végül letelepedtem – Apám rosszallása ellenére – a Föld nevű bolygón volt, és az ezerkilencszáztízedik évüket írták. Elég civilizáltak és fejlettek voltak ahhoz, hogy kényelmesen érezzem magam. Kerestem egy eldugott kisvárost, Észak-Amerika kontinensén, egy Kanada nevű országban. Egy ideig tűrtem, hogy Apám - aki a népe legerősebb lénye volt - zsarnokoskodjon felettem, de aztán elegem lett. Eléggé ki voltam békülve a földi léttel, az emberek között éléssel ahhoz, hogy soha ne térjek vissza a démonok – az emberek nyelvén leginkább ezek voltak ők – közé. Hiszen végül is nem illettem sem ide, sem oda. Nem voltam tiszta vére apámnak, így csak a hatalma miatt fogadtak be, viszont az emberek közé tökéletesen illettem külsőmmel, amit Anyámtól kaptam, de tudtam, ha valaha is megtudnák, mi vagyok, boszorkánynak vagy mutánsnak neveznének és megbélyegeznének.

Más választásom nem volt, tehát maradtam, ahol voltam.

Ám egy idő után rájöttem, hogy embernek lenni mégsem könnyű. Száz év elteltével sem olvadtam közéjük, viszont a testem alkalmazkodni kezdett. Éreztem a hideget, és a meleget, az éhséget, a fájdalmat, a boldogságot, a szomorúságot, de leginkább a magányt. És mire elérkezett kétezer-tíz, és tudtam, mi az a rémálom, a félelem, és a könnyek… vissza akartam térni oda, ahonnan indultam.

Gyáva voltam ahhoz, hogy közel engedjek magamhoz valakit, akit akár el is veszíthetek, és hiába élveztem azt a világot, mint kívülálló… nem volt elég.

Az utolsó napon, amit ott akartam eltölteni, korán felkeltem, és összekészítettem egy apró táskát, hogy utoljára bemenjek a városba, és körülnézzek. Tudtam, hogy, ha vissza akarok látogatni, megtehetem, de el kellett búcsúznom az élettől, amit magam mögött hagyok. A házamból, ami egy erdő, és hegyek között feküdt mindent eltüntettem, aztán a város egy elhagyatott pontján tűntem fel a város szélén. Lassan, vállamon a teletömött táskával indultam el az út mentén, minden apróságot az emlékezetembe vésve.

A reggeli órákban megnéztem a parkokat, aztán délelőtt egy játszótér padján ücsörögtem, és a játszó kisgyerekeket figyeltem. Eltűnődtem, vajon eléggé az emberek képére formáltak ahhoz, hogy nekem is lehetett volna babám? Eddig ez sosem jutott eszembe. Hogy is jutott volna, mikor ehhez először szerelembe kellett volna esnem, de legalábbis megismerkednem egy férfival?!

Szomorúan sétáltam eldugott kis utcákon keresztül, mikor furcsa hangokra lettem figyelmes. Mielőtt óvatosan közelebb settenkedhettem volna, a hangok közeledni kezdtek felém. Először egy fegyveres férfi döntött le a lábamról, aztán, mikor épphogy felálltam volna, jött egy másik is, és nagy dörrenés kíséretében lerántott a földre, aztán rám esett.

Nem tudtam, hogy mi történik, össze voltam zavarodva. Éreztem a hátam alatt a nedves, hideg betont, rám viszont egy forró, és kemény emberi test nehezedett. A kezdeti zavar és kényelmetlenség feloldódott bennem, ahogy jobban megfigyeltem a férfi arcát. Egészen sötét, fekete haja volt, és szürke szeme, ééés… amennyire éreztem feszes, sportos teste. Alig két-három másodpercig néztünk egymás szemébe, de mintha ennyi idő alatt is átáradt volna belőle a forróság belém. Az arcom égett, és a gyomrom is valahogy szúrni kezdett.

Még egy dörrenést hallottam, mire be tudtam azonosítani, hogy az előző is egy fegyver hangja volt, mikor elsült. Az idegen szokatlan gyorsasággal felpattant, aztán kezemnél fogva visszarántott a fal mögé. Meg akartam kérdezni, hogy nem szorul-e gyógyításra, de amint kinyitottam a számat, rátette a kezét a számra. Gyors mozdulat volt, hirtelen, mégis gyengéden érintette a bőrömet. A testemen újabb forróság hullámzott végig.

Miután elfordult tőlem, kipillantott a fal mögül, aztán hátranyújtotta a kezét. Felidézve, milyen kellemes volt az érintése habozás nélkül közeledtem felé. Ahogy mellé értem, óvón oldalához szorított, aztán gyorsan lépkedve visszaindult, amerről jött. Már majdnem kinn voltunk a forgalmas utcán, a tömegben, mikor rossz előérzetem támadt. Megfordultam és láttam a menekülőt közeledni. Egymásra néztünk, mielőtt elsütötte volna a fegyvert. Nem tudtam, kire céloz, de nem is gondolkodtam rajta. Ellöktem magam mellől a fekete hajú férfit, a támadó felé pedig energiahullámot küldtem. De arra már nem maradt időm, hogy a golyó elől magam is kitérjek. A mellkasomban égető, szúró fájdalmat éreztem, megtántorodtam, így ismét a betonon feküdtem.

Elhomályosult előttem a világ, aztán kiélesedett, épp ahogyan kedve tartotta. Aztán megláttam egy fényes csillagot a szemem előtt. Elhagyott az erőm, de érte nyúltam. Hideg volt, és nem olyan, amilyennek az égitesteket képzeltem, aztán rájöttem, hogy ez nem egy olyan csillag volt. Egy jelvény volt. Ezek szerint megmentettem egy rendőr életét… de el fogom veszíteni a sajátomat, gondoltam tovább beletörődöttem.

Hangokat hallottam magam körül, szirénákat, tömeget zúgolódni, de a legkivehetőbb hang mellettem szólt és egyre csak azt ismételgette:
- Ne, ne, ne! A francba is, tarts ki, szépségem! Hol a rohadt életbe van már az a mentő?!

Ha tudtam volna, ha lett volna elég erőm nevetni, megtettem volna. Hát nem ironikus, hogy mikor elhagyni készültem a világot, végre igazán éltem benne? Persze, itt is fogok meghalni, hiszen az emberek között halhatatlan én sem lehetek, mégis alig éreztem félelmet. Még abszurdabb volt az, hogy érezni akartam a rendőr száját az enyémen.
- Csókolj meg!  - suttogtam.
- Tessék? – kérdezte, miközben közelebb hajolt.
- Csókolj meg, kérlek!
Hitetlenkedve bámult le rám.
- A véred fél méteres körben áll tócsában, és te egy csókra tudsz gondolni? Egy idegennel?
- Akkor… - csuklott el a hangom. – Akkor, mond meg… a nevedet először!
Biztos azt gondolta, hogy bolond vagyok, de én sem hittem éppen, hogy normális lennék. Éreztem szívdobogásomat a fülemben, ahogy lassult, és ettől rám tört a pánik. Nyöszörögni kezdtem, remegni, és sírni. Éreztem könnyeim sós ízét a számban, és az elviselhetetlen fájdalmat a mellkasomban. Egyre inkább távolodtam a valóságból, már kevésbé hallottam a hangokat, vagy éreztem a hideget…
- Michael Moira a nevem- mondta.

Moira. Nos, a sorsistennők igencsak humoros kedvükben lehetnek most. Még egy ok a nevetésre, gondoltam. Azonnal megérint a halál, amint összetalálkozom egy férfival, aki megdobogtatja a szívemet, és aki a végzet asszonyairól kapta a nevét.
- És nem állok meg egy csóknál, ha kitartasz még egy kicsit! Ne add fel!

Próbáltam koncentrálni, és nem feladni, de nem ment. Túl gyenge voltam, meg akartam adni magam, de ahogy Michael szemébe néztem, láttam valamit, ami maradásra bírt.

Akarta, hogy vele maradjak… így maradtam is. 

Megjegyzésem:

Nagyon tetszett a novellád.:) A misztikum pedig a gyengém, így avval is megfogtál.:)

Nem tudom miért,de mikor elkezdtem olvasni a történetedet végig az volt bennem, hogy egy férfi szemszögét olvasom, egészen addig amíg ki nem derült, hogy igazából ez egy női szerep. Sajnáltam, hogy ilyen rövid lett, mert szívesen olvastam volna tovább… a főszereplő ( a neve nem derült ki) és Michael kapcsolatának kezdeti szakaszát, hogy hogyan boldogulnak,elmondja-e neki, hogy micsoda is valójában és még sorolhatnám. Köszönöm, hogy megosztottad velem és gratulálok!:)

VT-Katarina alkotása

Végzetes találkozás

novella Any444 pályázatára

írta: Katarina

            Egy hófehér, bodros felhőn üldögélt, lóbálta a lábát, és csak egyetlen pillanatra nem figyelt oda. Egyébként nagyon rendes, lelkiismeretes őrangyal volt, de a nonstop szolgálat bizony őt is fárasztotta már, vagy csak a nyári zivatarban az égre felfutó szivárványt leste meg, nem tudni, nem is ez a fontos. Az a pillanatnyi kihagyás ott, a felhők fölött, lavinaszerű eseményeket indított el itt lenn, a Földön. Sophie is csak egyetlen pillanatra nézett félre az útról, egyik kezével az ülésről éppen lecsúszni készülő táskája után nyúlt, de ez a pillanat megváltoztatta az életét, ugyanúgy, ahogy Scottnak is, akit elgázolt. Scott is figyelmetlen volt – úgy látszik, az egy ilyen nap volt -, a kiadójával beszélt a mobilján, és nem nézett körül, mielőtt egy kisteherautó mögül az úttestre lépett, egy ütést érzett a lábán, és a következő pillanatban már nem tudott magáról.

- Nem, ez nem lehet igaz! – sikoltotta Sophie, amikor rájött, hogy vészfékezés ide vagy oda, nem tud megállni, és kitérni sem tud balra a mellette haladó autóktól. Ezen a ponton mintha lelassult volna az idő, tehetetlenül szorította a kormányt, nyomta a féket, meredten bámult kifelé a szélvédőn, és pontosan érezte, melyik volt az a pillanat, amikor autója eltalálta a férfit. Az autó már meg is állt, és Sophie kiugrott a kocsiból. Az úttesten fekvő férfihez szaladt, és közben tárcsázta a 911-et. Mivel az emberi természet már csak ilyen, az úton fekvő test körül kisebb tömeg alakult ki, de senki sem segített, csak a száját tátotta. Sophie letérdelt, és remegő kezekkel a férfi verőerét kereste a nyakán. Vért látott a feje körül és a lábánál is, ami azt illeti, meglehetősen sok vért, és éppen azért ostorozta magát, miért nem figyelt jobban az elsősegélynyújtó tanfolyamon, mert akkor talán tudná, most mi a teendő, amikor megérkeztek a mentők. Sophie felállt, félrehúzódott, helyet adott az orvosnak, de úgy remegett, hogy nem bírták el a lábai, így néhány méterrel arrébb egyszerűen összecsuklott. Egy idősebb hölgy lépett hozzá – Segíthetek, kedvesem? – kérdezte, de Sophie csak ingatta a fejét, hogy köszönöm, nem, nem tud segíteni, most senki sem tudna, és mereven az úttesten fekvő férfi körül sürgölődő orvost és ápolót bámulta. A mentő személyzete gyorsan és profin végezte a dolgát. A fejsebről kiderült, hogy felületi sérülés, a bal lábon nyílt lábszártörés volt, de artéria nem sérült, ezért azt csak sínbe tették és bekötözték. Néhány perc múlva a férfit beemelték a mentőautóba. Sophie nagy nehezen felállt, és a mentőhöz tántorgott. – Hová viszik? – kérdezte.

- A St. Mary-be – mondta az ápoló, és becsukta az ajtót, majd a szirénát is, és elindultak. Sophie-t a sziréna hangja térítette magához, az autójához lépett, ahol egy rendőr várta. Mivel a szemtanúk elmondták, hogy Scott egy kisteherautó mögül lépett az úttestre, teljesen váratlanul, Sophie pedig nem kerülhette el az ütközést, a rendőr barátságosan viselkedett, és felajánlotta, hogy Sophie-t is beviszi a kórházba. A nő köszönettel elfogadta a járőr ajánlatát, a figyelmetlen őrangyal pedig ott fenn, a felhők felett csendesen sírdogált.

Amikor Scott kinyitotta a szemét, két alakot látott az ágya fölé hajolni. Az egyik csupa fény volt, és mintha lebegett volna, ezt a látomást nem tudta mire vélni, ezért inkább nem foglalkozott vele, a másik viszont kezdett határozott formát ölteni, szőke volt, finom vonású arcán aggodalmas kifejezéssel.

- Te egy angyal vagy, és ez a mennyország? – kérdezte kissé reszketeg hangon a férfi, mire a szőke hajú látomás aprót sikkantott, és eltűnt a látóteréből. A másik, fényszerű lény a kérdés hallatán meglepetten kapta fel a fejét, és talán válaszolt volna is, de vele nem törődött senki. A szőke tünemény visszatért, de nem egyedül.

- Üdvözlöm, Mr. Reynolds! – hallott egy férfihangot. – Örülök, hogy magához tért.

- Magamhoz tértem? – kérdezte Scott. – Hol vagyok, és mi történt velem?

- Nem emlékszik senkire? – hallotta újra a férfihangot, és ezúttal a hanghoz tartozó férfi is föléhajolt. – Dr. Mongomery vagyok, Ön a St. Mary Kórházban van. Baleset érte.

- Mikor? És mi történt velem?

- Három napja, és attól tartok, én gázoltam el – szólalt meg a szőke tündér is, hangja lágyan csengett, és Scott most már azt is látta, hogy a szeme olyan zöld, mint a legtisztább alpesi tó vize.

- Erről ráérnek később is beszélgetni – vette vissza a beszélgetés fonalát az orvos. – Most néhány vizsgálatot kell elvégeznem Dr. Reynoldson, kérem, hölgyem, addig hagyja el a kórtermet.

- Visszajövök! – intett búcsút a szép szőkeség, és a Scott legnagyobb bánatára távozott, a fényszerű lény viszont ott maradt. Dr. Montgomery belevilágított Scott szemébe, megvizsgálta a reflexeit, és különböző kérdéseket tett fel, melyekre Scott úgy, ahogy tudott, válaszolt. Azt bölcsebbnek látta nem említeni, hogy az ágya mellett egy csupa fény alak lebeg. Az orvos elégedett volt, és fél óra múlva végre távozott. Scott kíváncsian várta, visszatér-e hozzá a lány. Nem kellett sokáig várnia, az ajtó nyílt, és Scott újra meghallotta a lány csengő hangját.

- Nem zavarom, Mr. Reynolds?

- Eszébe se jusson ilyesmi, kérem, jöjjön közelebb! Elmesélné nekem, hogyan történt a baleset?

- A … baleset … nos, a Turner Streeten hajtottam éppen, amikor maga elém lépett egy kisteherautó mögül… kérem, higgye el, nagyon-nagyon sajnálom … nem tudtam megállni, és maga egyáltalán nem figyelt, úgy emlékszem, hogy éppen telefonált… - hadarta Sophie.

- Most már valami rémlik – koncentrált erősen Scott -, igen, tényleg telefonáltam, az ügynökömmel beszéltem, és … azután nem emlékszem semmire. Sajnos, magára sem – mosolyodott el.

- Hm … - hümmögött zavartan a lány, azután percekig nem szólalt meg egyikük sem.

- Elárulná a nevét? – kérdezte végül Scott.

- Sophie de Angelis – suttogta a lány.

- Tudtam, hogy angyal! – mondta elégedetten a férfi -, rögtön tudtam, ahogy megláttam!

Sophie nem válaszolt, fülig pirult, és a rózsás pírtól még bájosabb lett. A fényszerű lény úgy látta jobbnak, ha most távozik, ezért ellebegett.

Scottot két hét múlva kiengedték a kórházból. Sophie minden nap meglátogatta, órákig ült az ágya mellett. Az orvosok nem kis mértékben Sophie-nak tulajdonították Scott meglepően gyors felépülését. A kórházból már együtt távoztak, Sophie nem hagyta magára a férfit, otthoni lábadozása idején is minden nap mellette volt. Scott alig várta, hogy véget érjen a rehabilitációs időszak. Amit a lába teljesen rendbe jött, piknikezni hívta Sophie-t, a kisváros parkjában, a csónakázó tó mellett csattant el az első csók, azután a második, a harmadik … és még sok-sok csók elcsattant, mielőtt azon a bizonyos májusi napon ott álltak az oltár előtt, és örök hűséget, szerelmet és boldogságot fogadtak. A násznépen kívül volt ott még valaki, pontosabban fogalmazva még valakik. A figyelmetlen őrangyalka – Scott őrangyala egyébként – Cupidóval kézen fogva lebegett az ifjú pár mellett, mérhetetlenül boldogan attól, hogy az a bizonyos találkozás Sophie-ra és Scottra nézve végül másként lett végzetes, mint ahogyan lehetett volna.

Megjegyzésem:

     Ez egy egyszerű történet, olyan eseménnyel, ami bárkivel megeshet egy kis misztikummal övezve, de a nagyszerűsége éppen az egyszerűségében rejlik. Csak egy kis hibát fedeztem fel benne, amikor az orvos meg akarja vizsgálni Scottot ott véletlenül Dr. Reynoldsot írtál, de amúgy hibátlan a novellád.:)Csak azt sajnáltam, hogy rövid volt.Köszönöm, hogy megosztottad velem.:)Gratulálok!

VT-Bells alkotása

Bells

Végzetes találkozás

by I.R.

1844.
Július 29. Szír-sivatag, Szíria

IV. nap

Fájdalmas volt az ébredés. A szám kicserepesedett, a bőröm tüzelt, a fejem pedig lüktetett a hőségtől. A derekamba minden egyes mozdulattól éles fájdalom hasított.
Felegyenesedtem Sheba hátán és körülnéztem.
A sárga homok óceánként terült el a lábunk alatt. A láthatár forrón remegve nyúlt a végtelenségig. Esélytelen volt a kijutás.
A ló zihálása rántott vissza a valóságba.
- Sajnálom kicsim – simítottam végig a gyönyörű fríz ló nyakán.
Egy nagyobb sziklához irányítottam, ami elég árnyékot nyújtott mindkettőnknek. Szinte leestem a ló hátáról.
Kábán kioldoztam az oldalára erősített palackot és tartalmát a földre öntöttem, ami azonnal magába szívta, de előtte legalább a ló ihatott belőle.
Nekem már nem maradt.
Elkúsztam a szikla tövébe, s újra elaludtam, annak ellenére, hogy tudtam, most ez a legrosszabb, amit tehetek. De már nem tudtam tisztán gondolkodni. Utolsó éber percemben még felidéztem a férfi arcát…
Vajon miért alakultak így a dolgok?
Talán a végzet. Az rendezte így őket.
Az volt a végzetem, hogy találkozom vele, aztán elveszítjük egymást…
A szomjúság az utolsó csepp erőmet is elszívta és most beköszöntött az álom, amiből nem tudtam lesz-e ébredés.
Eszméletlenül terültem el a sima felületű szikla mellett, melynek egyetlen egyenetlensége egy kalapáccsal bevésett, de mesterien kidolgozott kígyó volt…

Július 26. Ruwaq-hegység, Szíria

I. nap

- Kisasszony, kisasszony! Egy úr van itt. Önt keresi – ébredtem az éjszaka közepén a szobalányom hangjára.
Álmos szemekkel ültem fel az ágyamban. Egy úr?
- Nem a bátyám az? – kérdeztem, miközben nyújtózva felkeltem és hagytam, hogy Zoe, a szobalány segítsen felvenni egy egyszerű vajszínű ruhát.
- Nem, kisasszony. Az úr magas és sötét hajú.
Eltöprengtem hány ennek megfelelő embert ismerek. Végül arra jutottam, hogy egy ismeretlen férfi vár rám lent.
Hát csak várjon, gondoltam kárörvendve, közben szőke tincseimet próbáltam megzabolázni pár csattal.
Hiába próbáltam méltóságteljesen levonulni a lépcsőn, a kíváncsiság önkéntelenül is meggyorsította a lépteimet.
A férfi az előszobában állt, útra készen. Akaratom ellenére is megtorpantam, mikor megláttam. Kétségtelenül az egyik legvonzóbb jelenség volt, akit valaha láttam.
Sötét haja a homlokába hullott. Lágy vonásai megfeszültek, érzéki szája egy szorosan összepréselt vonallá vált. Zöld szemeiben idegesség bujkált. Mikor észrevett hosszú léptekkel azonnal előttem termett.
- Te lennél Anne? – kérdezte mellőzve minden jó modort.
- Miss Palmer – javítottam ki hidegen.
- Miss Palmer – vigyorodott el egy pillanatra gúnyosan, aztán ismét visszatért az ideges arckifejezés.
- És ön kicsoda? – hátráltam egy lépést.
- Ian Walton, a bátyád barátja.
- Tessék? Hol van Tim? – kaptam fel a fejem érdeklődve.
Tim tizennégy napja indult el Damaszkuszba üzleti ügyben. Azóta semmi hír nem érkezett felőle. Normális esetben az út maximum egy napig tart. Tehát már réges-rég vissza kellett volna érnie. Ezzel nagyon is tisztában voltam, és emiatt már napok óta rossz érzés kerülgetett.
Ahogy ránéztem az állítólagos barátra, azonnal tudtam, hogy aggodalmam nem volt alaptalan.
- Mi történt vele? – kérdeztem halkan, mintha előre sejtettem volna a választ.
- Meghalt.
Sosem volt szoros a kapcsolat köztem és a bátyám között. Sokszor veszekedtünk és rengeteg dologban eltért a véleményünk. De főleg azért voltunk szinte idegenek egymásnak, mert Tim soha nem volt itthon. Ha nem üzleti ügyben távozott valahova, akkor szórakozni járt.
- Mikor? – tettem fel a kérdést megtörve.
Mert bár nem ismertem túlságosan jól, halálhíre megrázott.
- Tegnapelőtt – felelt a férfi lehajtott fejjel.
Őt jobban megrázta a dolog, mint engem, gondoltam szégyenkezve.
- Hol van?
- Tadmurban eltemették tegnap.
- Tadmur? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn. – Én úgy tudtam Damaszkuszba ment.
Ian erre már nem mondott semmit. Gondolom pontosan tudta, hogy Tim hazudott nekem az útjáról.
Elgyengült lábakkal támaszkodtam a falnak, s agyamban csak az zakatolt, vajon miért tette ezt velem Tim.
Már épp tettem volna fel a következő kérdést, mikor az ajtó kivágódott és egy magas alak bukkant fel a sötétből. Arcát fekete kendővel takarta el, így csak a szemét lehetett látni. Kezében kés villant, mire kirázott a hideg.
Azonban arra sem volt időm, hogy felsikoltsak, a férfi rátámadt Ianre.
- Fusson! Hozza a lovakat! – ordította oda a férfi, majd egy balegyenestől a padlón kötött ki.
Nem tétováztam, azonnal a hátsó kijáratnál termettem. A szoknyámat marokra fogva futottam az istállókhoz, ahol már felnyergelt lovak vártak. Szóval számított a sietős távozásra, állapítottam meg.
Megragadtam a kantárszárakat és sietős léptekkel a ház elé mentem, ahol egy gyönyörű fekete, fríz ló várakozott. Gondolom betörő gazdájára. Hallottam a dulakodás hangjait bentről, de szememet nem tudtam levenni az állatról. Kezemből önkéntelenül is kicsúszott az egyik ló gyeplője. Odaléptem a fekete paripához és szoknyáim tömegével megküzdve felültem a hátára.
Ebben a pillanatban Ian tűnt fel a hátsó udvarból és habozás nélkül felpattant a mellettem nyugtalanul mocorgó telivérre. Vágtázva dél felé vettük az irányt.


Július 27. Ruwaq-hegység, Szíria

II. nap

Csak hajnal felé lassítottunk, mikor már mérföldekre kerültünk a házamtól. Ian leszállt a saját lováról, s az enyém – vagyis inkább a támadónk lova – mellé állt, hogy engem is lesegítsen.
- Mi a fene volt ez? – támadtam rá mérgesen elutasítva a segítségét.
- Csak udvarias akartam lenni – tárta szét a kezeit vigyorogva Ian.
Szemforgatva csúsztam le a nyeregből.
- Tudja, hogy nem erre gondoltam. Az a férfi ott a házban… ugye ő ölte meg Timet?
Ian erre felszisszent, de nem mondott ellent.
- Követ minket? – pillantottam hátra a poros úton.
- Valószínűleg - morgott Ian ilyen rosszkedvűen, aztán se szó, se beszéd, elvezette a lovakat az erdő felé.
Bosszankodva követtem. Annyi kérdés kavargott bennem, de úgy tűnt, a férfi nem hajlandó megválaszolni őket. Emellett pedig nem nagyon bíztam benne. Hisz semmit sem tudtam róla…
Egy kisebb tisztásra értünk ki a fák közül. Máskor talán elámultam volna a hely szépségétől, ám most sokkal fontosabb dolgok aggasztottak.
A férfinak egyszer csak döbbenetében elakadt a lélegzete.
- Mi történt? – tudakoltam ijedten.
- Te elloptad Kasim lovát? – emelte le a hímezett pokrócot a fríz lóról.
- Maga ismeri azt az alakot? – kérdeztem vissza.
- Úristen, te megőrültél – dobta le mérgesen a takarót a földre Ian, aztán csak bámult rám, mintha tényleg nem lennék épeszű.
Kis bűntudat kezdett motoszkálni bennem. De nem! – ellenkeztem. Hiszen az az alak betört a házamba… minimum annyi visszajár, hogy ellopom a lovát.
- Ennyire fontos neki ez a ló? – kérdeztem, mikor nem bírtam tovább a némaságot.
- Ez a ló… a kedvence.
- Nem tudtam – vontam vállat. – Nekem meg a bátyám volt a mindenem. Kvittek vagyunk.
Ian hitetlenkedve nézett, majd harsányan felkacagott.
- Te aztán tényleg vagy nem semmi!
- Óh, ezt csak nem a bátyámtól hallotta? – mosolyodtam el „Tim mondatát” viszonthallva.
- De. Nem is egyszer – nevetett még mindig a férfi.
- Istenem, mennyit veszekedtünk – sóhajtottam leereszkedve a fűbe.
A férfi eközben kikötötte a lovakat, majd mellém telepedett.
- Mindig rólad mesélt… Annyit, hogy már úgy érzem ezer éve ismerlek.
- Ó – csak ennyit bírtam kinyögni elszorult torokkal.
A könnyek fojtogattak. Tim a bátyám volt. Talán nem volt túl szoros kapcsolatunk, de akkor is ugyanabból a makacs vérből származtunk.
- Honnan ismerted? – tereltem el a témát, hogy megússzam sírás nélkül és egy kicsit többet derítsek ki rejtélyes kísérőmről.
- Együtt… dolgoztunk egy ügyön.
- Ó, szóval ne kérdezzek semmit – állapítottam meg komoran.
Timtől már ismertem azokat a jeleket, amik erre utaltak.
- Hová fogunk menni?
- Délre…
- A sivatagba? – tudakoltam ijedten.
- A közelébe.
Hiába vártam további magyarázatra, Ian hallgatásba burkolózott. Nekidőlt egy fának és csukott szemmel pihent.
Próbáltam követni a példáját, de túl sok gondolat kavargott a fejemben. Így hát megvártam, míg a férfi felkel, majd figyeltem, ahogy újra felnyergeli a lovakat.
- Jössz? – pillantott rám kérdőn, a kezét nyújtva.
Megfogtam, majd mintha megégetett volna, elrántottam az ujjaimat.
- Induljunk – fordult el Ian krákogva.
Visszaszálltunk a lovakra, amit a testem kellemetlen sajgással vett tudomásul.
- Nem fogom felróni később, ha normálisan ülsz arra a lóra – utalt a női nyereghez szokott tartásomra Ian.
Sóhajtva átvetettem az egyik lábamat a ló másik oldalára, s a fájdalom kissé enyhült is. Otthon csak így voltam hajlandó lovagolni és nem érdekelt, ha valaki meglátott. Akkor most mégis miért érdekel ennek a férfinak a véleménye? – kérdeztem magamtól dühösen, de választ nem kaptam rá sehonnan.
Ügetésre fogtuk a lovakat, közben Ian Kasimról, az üldözőnkről beszélt.
- Kíméletlen gyilkos… Tadmurban egy nagyobb hajó rakományára készült lecsapni az ostoba társaival. Én és Tim megakadályoztuk és lebuktattunk mindenkit. Egy ideig úgy tűnt az ügy le van zárva. Ám Kasim megszökött a börtönből és megölte Timet. Tudta, hogy valahol van egy húga, aki a vagyont örökli, így hát ideindult, hogy kiraboljon. Amint megtudtam, hogy Tim meghalt, érted jöttem és szerencsére előbb értem ide.
- Köszönöm – suttogtam könnyekkel a szememben.
Gyorsabb iramra fogtam a lovat, hogy a szél lehűtse lángoló arcomat. A mellkasomat kellemetlen érzés feszítette. Most magányosabb voltam, mint eddigi életemben bármikor. A még egyetlen megmaradt rokonom is meghalt. Nem maradt senkim.
Lopva pillantottam a mellém ügető férfira. Talán…
Verd ki a fejedből! – feddtem meg magam.
Órákon keresztül mentünk, míg végül célhoz értünk.
A hegyek már régen nem látszottak mögöttünk, és a nap is egyre nagyobb hévvel égette érzékeny bőrömet. A növényzet fogyatkozott, helyét átvette a homok. Ám mielőtt még túlságosan is belevesztünk volna a sivatag megkülönböztethetetlen dűnéibe, Ian egy oázisba vezetett.
Szemet gyönyörködtető látvány volt, ahogy a sárga homok közül, friss zöld hajtások törtek fel.
Lent pedig, a dűnék közötti kis paradicsomban sátrak álltak. Ian leugrott a lováról és befutott az egyikbe, ahonnan fél perccel később hangos kacagás szűrődött ki.
Önkéntelenül is rossz érzésem támadt. Féltékeny lennék? – kérdeztem magamtól, de nem akartam tudni a választ.
Talpra estem a frízről, és elkaptam Ian lovának gyeplőjét, mielőtt az elbarangolhatott volna. Kezeim egy kis kitüremkedést érintettek a kantárszáron. Érdeklődve megnéztem a bőrbe vésett szimbólumot. Egy kard volt, amire két kígyó tekeredett.
Nem az otthoni felszerelések közül van, ebben biztos voltam. Biztosan Iané, vontam vállat képzeletben.
Elvezettem a lovakat a sátor mellé és az erre használható oszlophoz kötöttem őket.
Pár perc múlva a férfi is visszatért, arcán elégedett mosollyal.
- Szeretnélek bemutatni valakinek – húzott el kézen fogva a lovak mellől.
A szerelmének, gondoltam bosszúsan, vagy feleségének? Nem tagadhattam, féltékeny voltam egy alig ismert férfi szerelmére.
Ő azonban a várt helyett egy idős nő elé húzott.
- Anya, ő itt Anne Palmer. Anne, ő itt az édesanyám, Letti – mondta mindentudó mosollyal válaszolva döbbent arckifejezésemre.
- Üdvözöllek nálunk, szépségem! Már régóta rágom Ian fülét, hogy találjon végre egy rendes lányt – csapta össze vidáman a tenyerét az asszony.
- Én... én is örülök – hebegtem zavartan.
Ian ezzel elégnek is ítélte az ismerkedést, és kifelé terelt.
- Miért nem vacsoráztok velem? – kérdezte rendíthetetlen jókedvvel Letti.
- Majd eszünk az én sátramban – ellenkezett Ian. – Holnap korán tovább kell indulnunk.
Ian átvezetett egy alig tíz méterrel odébb álló sátorhoz, ami jóval nagyobb volt Letti hajlékánál. A férfi megmutatta hol fogok aludni, és aztán meglehetősen komoran, minden magyarázat nélkül, magamra hagyott.
Dologtalanul rogytam a fekhelyemre, de tudtam, hogy ennyi gondolattal a fejemben most sem tudok majd aludni.
Jobb ötlet híján én is kimentem, hogy lenyergeljem az állatokat.
Sheba, az időközben elnevezett fríz nyugtalanul rázta a fejét.
- Nyugi, kislány – simogattam meg a pofája oldalát.
Leszedtem a fejéről a kantárt, mire azonnal megnyugodott. Nem akart elfutni, vagy makacskodni, annak ellenére, hogy könnyedén megtehette volna.
- Gyönyörű vagy – mosolyodtam el.
Körülnéztem hova rakhatnám a drágának tűnő lószerszámokat. Már épp leraktam volna egyszerűen a földre, mikor egy véletlen mozdulattal végigsimítottam egy ismerős domborulaton.
Hitetlenkedve emeltem közel a szememhez a kantárszárat. Lehetetlen. Odamentem a másik lóhoz és összehasonlítottam a kettőt. Ugyanaz a minta.
Egy kard két kígyóval.
Remegni kezdett a lábam. Ugyanaz a jel van Kasim és Ian lován, vágott mellbe a felismerés. Hát nem volt alaptalan a bizalmatlanságom. Egyből éreztem, hogy valamit nem mond el nekem, dohogtam hergelve magamat.
Ez még nem jelent semmit, vetettem aztán ellen. De éreztem, hogy pontosan azt jelenti, aminek hiszem.
Csúnyán becsaptak.
- Mit keresel te itt? – hallottam meg magam mögül a hangot, amire eddig kellemes borzongás, most azonban hideg libabőr futott végig a testemen.
- Csak kijöttem, hogy lenyergeljem őket – kerestem a megfelelő kifogást.
Ian közelebb lépett és a kezemben tartott kantárra nézett.
- Rájöttél – suttogta.
Tudtam! – kiáltott fel bennem valami. De engem nem tud már beetetni az ártatlan képével.
- Miért hoztál magaddal? – kérdeztem mérgesen.
Szinte remegtem a dühtől. Reménykedtem, de csalódnom kellett. Minden, amit mondott hazugság.
- Egyáltalán meghalt a bátyám?
Megrázta a fejét.
Tátva maradt a szám döbbenetemben.
- Ő az, aki elől menekülünk.
A kezem magától lendült. Hatalmas csattanással ért célba Ian arcán.
- Minek kellek én neked? – kérdeztem hisztérikusan.
- Mert… mert – most korántsem tűnt annak a magabiztos kalandornak, aki eddig volt.
- Mondd! – ordítottam rá, ahogy csak kitelt tőlem.
Ian végre rám nézett, szemeiben olyan fájdalom és megbánás ült, hogy majdnem megenyhültem iránta. Arcán még ott vöröslött az ujjaim nyoma.
- Mert szeretlek az istenért is! – mondta, aztán a vallomást egy sor szitkozódás követte.
Én csak álltam ott, a döbbenettől mozdulni sem tudtam.
- Mondj valamit, Anne! – ragadta meg a vállaimat a férfi.
Olyan kiszolgáltatottnak tűnt, hogy összefacsarodott a szívem.
- Nem is ismertél!
- Nem minden volt hazugság. Tim rengeteget mesélt rólad, bár nem épp a pozitív oldaladról. De nekem elég volt egy pillantást vetnem rád és rögtön tudtam, hogy kellesz nekem.
Megpróbáltam kiszabadulni a karjai közül, ám ő tartott, mint a satu.
- Nem hatsz meg ezzel a dumával! – fakadtam ki tőlem szokatlan módon. – Mi a fenének jöttél ide? Össze-vissza hazudoztál! Miért kéne menekülnöm a saját bátyám elől?
Ian elfordította a fejét és elengedett. Most mehettem volna, mégis csak álltam és néztem azokat a vonásokat, a zöld szemeket, amikről az utóbbi órák szabad perceiben álmodoztam.
- Ian – szólítottam meg, mire reményteli szemekkel pillantott fel rám. – Válaszolj! – kértem halkan.
- Nem hazudtam… vagyis nem mindenben. A bátyád Tim, Kasim is egyben, a tadmuri csődület feje.
Megráztam a fejem.
- Lehetetlen. Tim nem olyan.
Lehet, hogy nem ismertem, de sosem feltételeztem róla rosszat.
- Vagy igen – húzta el a száját Ian. – Megölte a legjobb barátomat.
- Miért?
- Mert börtönbe juttattuk. Engem is meg akart ölni.
- Nem gyanúsítgathatod csak így…
- Említette, hogy nem vagy az édes húga.
Elámultam. Ez a legféltettebb családi titok volt születésem óta. Hogyan fecseghette csak így ki a bátyja?
- Igaz.
- És azt, hogy te örökölted apád vagyonát.
Bólintottam. Apám egy nagybácsinak álcázva magát mindig is segített fiatalkoromban. Aztán mikor meghalt, rám hagyta tetemes vagyonát.
- Viszont, ha te meghalsz, a vagyon az egyetlen élő hozzátartozóra száll…
- Timre – fejeztem be helyette.
- Pontosan – bólintott Ian, közben pedig a másik ló kantárját is levette. – Ez a ti istállótokból való.
Nem akartam ezt hinni a testvéremről, ám a tényektől nem szabadulhattam. Tim mindig is pénzéhes volt. De megölné ezért a saját testvérét?
Igaz, nem vagyok az édes testvére, s mindig is éreztette velem, hogy fenntartásai vannak, ha rólam van szó. De ezt akkor sem gondoltam volna róla.
- Nem tenné… - tettem még egy erőtlen kísérletet a mentéséért.
Ian nem mondott semmit, csak magához húzott és megölelt.
- Ennek így kellett lennie. Velem kellett találkoznod, hogy rájöjj, a testvéred nem az, akinek hitted.
- Miért nem mondtad el mindezt már akkor, amikor először találkoztunk?
- Úgy érted, mikor két percem volt felvázolni a helyzetet?
- Vagy a tisztáson…
- Féltem, hogy nem szeretsz eléggé ahhoz, hogy higgy nekem.
- De én most sem…
Ian elmosolyodott és mielőtt még folytathattam volna egy csókkal zárta le az ajkam. Egy pillanatra, mintha valóban a mennyben lettem volna. A testem ösztönösen reagált az érintésre. Zsibongott mindenem, a fejemből kiszálltak a gondolatok. Ian olyan lágyan csókolt, mintha félne, hogy cukorból vagyok.
- Talán… - suttogtam, mikor elváltak ajkaink.
- Nekem ez elég.
S a szomorú tények ellenére, aznap este boldogan tértem nyugovóra Ian karjaiban.


Július 28. Szír-sivatag, Szíria

III. nap

- „… talán a végzet, talán az rendezte így. Útjaink találkoznak, majd elválnak, de ne félj…”
- Hagyd abba! Ez annyira… – vetettem véget bizonytalanul a hajnali felolvasásnak.
Ian mosolyogva csukta be a könyvet.
- Szerinted is?
Ismét olyan lágyan csókolt, mint tegnap a lovaknál. Most is beleremegtem.
- Ez mindig ilyen… gyönyörű érzés? – kérdeztem, mikor nagy nehezen eltoltam magamtól.
- Csak ha azzal csinálod, akit neked teremtettek – simított végig az arcomon a férfi, amibe belepirultam.
Sosem éreztem még így. Egyszerűen Ian közelsége elég volt ahhoz, hogy a fellegekben érezzem magam és elfelejtsek minden mást. Főleg, mikor rám mosolygott.
- Szeretlek – suttogta a nyakamba, mire önkéntelenül is átkaroltam meztelen vállait.
- Én is szeretlek – feleltem ezzel magamat is meglepve.
Éreztem, ahogy a férfi egy pillanatra megáll nyakam szájával való felfedezése közben, majd hátrahúzódott, de csak, hogy mélyen a szemembe tudjon nézni.
- Köszönöm.
- Micsodát? – mosolyogtam zavartan.
- Hogy szeretsz…
A szívem túlcsordult az érzelmektől, amiket jobban nem tudtam volna kifejezni, így hát számat a szájához illesztettem.
- Én is köszönöm – suttogtam.
Pár percig még csókolóztunk, aztán Ian kegyetlenül visszarántott a valóságba.
- Muszáj indulnunk. Nem akarok bajt hozni az itt élőkre.
- Hová megyünk?
A férfi közben felkelt mellőlem, s azonnal hiányzott is. Felvette az ingét és azt kezdte begombolni. Én is felkeltem - bár csak egy alsóruha volt rajtam -, majd félretoltam a kezeit és én folytattam a gombolást.
- A sivatagba. Ismerem az oázisokat, Tim viszont nem. Lehetőleg ott le tudjuk rázni.
Ahogy mindig, most is megfeszültek az izmaim a név hallatán.
- Menjünk – bólintottam, már felöltözve.
Elbúcsúztunk Lettitől, felültünk a lovakra és a homoktenger felé indultunk. Fél perc sem telt bele, mikor patadobogást hallottunk magunk mögül. Hátrapillantottam, és vagy úgy ötszáz méterrel lemaradva a testvérem szőke üstöke tűnt fel lobogva a menetszélben.
- Utolért minket – mondtam halálra váltan.
Ian féltőn pillantott rám, aztán lassítani kezdett.
- Mit csinálsz? – kérdeztem mellette maradva.
- Menj! A sivatagban rengeteg helyen van elrejtve víz, ha nem lenne elég, amit felerősítettünk – mutatott a ló oldalán himbálódzó kulacsra. – A sziklákon keress kígyómotívumokat. Azoknál víz van, csak le kell ásni hozzá. Kérlek! – sürgetett, mikor csak dermedtem vártam egy helyben.
- Utánam jössz?
- Ígérem.
- Szeretlek – mondtam, talán most utoljára.
- Menj már! – kért idegesen, majd egy szerelmes pillantást lövellve felém, akkorát csapott Sheba farára, hogy az szélsebesen vágtázni kezdett és egy jó darabig meg sem nyugodott.
Egyszer sem volt időm visszapillantani, pedig majd megszakadt a szívem, csak hogy még egyszer láthassam. Bíztam a legjobbakban, hisz megígérte, hogy utánam jön, emlékeztettem magam…
Annyira szerettem. Alig néhány óra alatt a legfontosabb helyet kapta a szívemben. Minden porcikám azt kívánta, bár visszamehetnék és segíthetnék. De tudtam, képtelen lennék Tim ellen harcolni, és nem is mennék vele sokra.
Életemben most aggódtam először valakiért annyira, hogy sírva imádkozzak. Végül több órás lovaglás után kimerülten, mély álomba zuhantam.
Csak remélhettem, hogy Ian betartja az ígéretét és, hogy távozásommal nem írtam alá mindkettőnk halálos ítéletét.

Megjegyzésem:

     Nagyon tetszett a történeted… belecsöppenhettem egy kicsit a sivatagi kánikulába, a forró homok és a tűző nap otthonába. A novellád megfogta a romantikus énemet és nem is eresztette el a végéig. Szívesen olvastam volna még az eseményekről, hogy megtudjam hogy végződött Ian és Anne sorsa…szóval röviden és tömören csak gratulálni tudok neked és köszönetet mondani, hogy részt vettél a pályázatomon!:)