VT-*kiscsillag* alkotása

Végzetes Találkozás

Írta: *kiscsillag* 

Gonosz voltam. Nem azért, mert annak születtem, hanem mert azt az utat választottam. Leéltem millió évet úgy, mert az tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Visszatekintve… talán nem is a gonosz a jó jelző. Inkább az érzéketlen. De ezt nem tartom elég kifejezőnek; ami a bűneimet illeti. Nem volt tiszta a lelkiismeretem, de nem azért, mert halandókat kínoztam volna, vagy élveztem volna mások fájdalmát, inkább azért, mert mindennek, amit láttam hátat fordítottam.

Végül, ezer és ezer év eltelte után találtam rá arra, amiért érdemes volt léteznem.

A dimenzió, ahol végül letelepedtem – Apám rosszallása ellenére – a Föld nevű bolygón volt, és az ezerkilencszáztízedik évüket írták. Elég civilizáltak és fejlettek voltak ahhoz, hogy kényelmesen érezzem magam. Kerestem egy eldugott kisvárost, Észak-Amerika kontinensén, egy Kanada nevű országban. Egy ideig tűrtem, hogy Apám - aki a népe legerősebb lénye volt - zsarnokoskodjon felettem, de aztán elegem lett. Eléggé ki voltam békülve a földi léttel, az emberek között éléssel ahhoz, hogy soha ne térjek vissza a démonok – az emberek nyelvén leginkább ezek voltak ők – közé. Hiszen végül is nem illettem sem ide, sem oda. Nem voltam tiszta vére apámnak, így csak a hatalma miatt fogadtak be, viszont az emberek közé tökéletesen illettem külsőmmel, amit Anyámtól kaptam, de tudtam, ha valaha is megtudnák, mi vagyok, boszorkánynak vagy mutánsnak neveznének és megbélyegeznének.

Más választásom nem volt, tehát maradtam, ahol voltam.

Ám egy idő után rájöttem, hogy embernek lenni mégsem könnyű. Száz év elteltével sem olvadtam közéjük, viszont a testem alkalmazkodni kezdett. Éreztem a hideget, és a meleget, az éhséget, a fájdalmat, a boldogságot, a szomorúságot, de leginkább a magányt. És mire elérkezett kétezer-tíz, és tudtam, mi az a rémálom, a félelem, és a könnyek… vissza akartam térni oda, ahonnan indultam.

Gyáva voltam ahhoz, hogy közel engedjek magamhoz valakit, akit akár el is veszíthetek, és hiába élveztem azt a világot, mint kívülálló… nem volt elég.

Az utolsó napon, amit ott akartam eltölteni, korán felkeltem, és összekészítettem egy apró táskát, hogy utoljára bemenjek a városba, és körülnézzek. Tudtam, hogy, ha vissza akarok látogatni, megtehetem, de el kellett búcsúznom az élettől, amit magam mögött hagyok. A házamból, ami egy erdő, és hegyek között feküdt mindent eltüntettem, aztán a város egy elhagyatott pontján tűntem fel a város szélén. Lassan, vállamon a teletömött táskával indultam el az út mentén, minden apróságot az emlékezetembe vésve.

A reggeli órákban megnéztem a parkokat, aztán délelőtt egy játszótér padján ücsörögtem, és a játszó kisgyerekeket figyeltem. Eltűnődtem, vajon eléggé az emberek képére formáltak ahhoz, hogy nekem is lehetett volna babám? Eddig ez sosem jutott eszembe. Hogy is jutott volna, mikor ehhez először szerelembe kellett volna esnem, de legalábbis megismerkednem egy férfival?!

Szomorúan sétáltam eldugott kis utcákon keresztül, mikor furcsa hangokra lettem figyelmes. Mielőtt óvatosan közelebb settenkedhettem volna, a hangok közeledni kezdtek felém. Először egy fegyveres férfi döntött le a lábamról, aztán, mikor épphogy felálltam volna, jött egy másik is, és nagy dörrenés kíséretében lerántott a földre, aztán rám esett.

Nem tudtam, hogy mi történik, össze voltam zavarodva. Éreztem a hátam alatt a nedves, hideg betont, rám viszont egy forró, és kemény emberi test nehezedett. A kezdeti zavar és kényelmetlenség feloldódott bennem, ahogy jobban megfigyeltem a férfi arcát. Egészen sötét, fekete haja volt, és szürke szeme, ééés… amennyire éreztem feszes, sportos teste. Alig két-három másodpercig néztünk egymás szemébe, de mintha ennyi idő alatt is átáradt volna belőle a forróság belém. Az arcom égett, és a gyomrom is valahogy szúrni kezdett.

Még egy dörrenést hallottam, mire be tudtam azonosítani, hogy az előző is egy fegyver hangja volt, mikor elsült. Az idegen szokatlan gyorsasággal felpattant, aztán kezemnél fogva visszarántott a fal mögé. Meg akartam kérdezni, hogy nem szorul-e gyógyításra, de amint kinyitottam a számat, rátette a kezét a számra. Gyors mozdulat volt, hirtelen, mégis gyengéden érintette a bőrömet. A testemen újabb forróság hullámzott végig.

Miután elfordult tőlem, kipillantott a fal mögül, aztán hátranyújtotta a kezét. Felidézve, milyen kellemes volt az érintése habozás nélkül közeledtem felé. Ahogy mellé értem, óvón oldalához szorított, aztán gyorsan lépkedve visszaindult, amerről jött. Már majdnem kinn voltunk a forgalmas utcán, a tömegben, mikor rossz előérzetem támadt. Megfordultam és láttam a menekülőt közeledni. Egymásra néztünk, mielőtt elsütötte volna a fegyvert. Nem tudtam, kire céloz, de nem is gondolkodtam rajta. Ellöktem magam mellől a fekete hajú férfit, a támadó felé pedig energiahullámot küldtem. De arra már nem maradt időm, hogy a golyó elől magam is kitérjek. A mellkasomban égető, szúró fájdalmat éreztem, megtántorodtam, így ismét a betonon feküdtem.

Elhomályosult előttem a világ, aztán kiélesedett, épp ahogyan kedve tartotta. Aztán megláttam egy fényes csillagot a szemem előtt. Elhagyott az erőm, de érte nyúltam. Hideg volt, és nem olyan, amilyennek az égitesteket képzeltem, aztán rájöttem, hogy ez nem egy olyan csillag volt. Egy jelvény volt. Ezek szerint megmentettem egy rendőr életét… de el fogom veszíteni a sajátomat, gondoltam tovább beletörődöttem.

Hangokat hallottam magam körül, szirénákat, tömeget zúgolódni, de a legkivehetőbb hang mellettem szólt és egyre csak azt ismételgette:
- Ne, ne, ne! A francba is, tarts ki, szépségem! Hol a rohadt életbe van már az a mentő?!

Ha tudtam volna, ha lett volna elég erőm nevetni, megtettem volna. Hát nem ironikus, hogy mikor elhagyni készültem a világot, végre igazán éltem benne? Persze, itt is fogok meghalni, hiszen az emberek között halhatatlan én sem lehetek, mégis alig éreztem félelmet. Még abszurdabb volt az, hogy érezni akartam a rendőr száját az enyémen.
- Csókolj meg!  - suttogtam.
- Tessék? – kérdezte, miközben közelebb hajolt.
- Csókolj meg, kérlek!
Hitetlenkedve bámult le rám.
- A véred fél méteres körben áll tócsában, és te egy csókra tudsz gondolni? Egy idegennel?
- Akkor… - csuklott el a hangom. – Akkor, mond meg… a nevedet először!
Biztos azt gondolta, hogy bolond vagyok, de én sem hittem éppen, hogy normális lennék. Éreztem szívdobogásomat a fülemben, ahogy lassult, és ettől rám tört a pánik. Nyöszörögni kezdtem, remegni, és sírni. Éreztem könnyeim sós ízét a számban, és az elviselhetetlen fájdalmat a mellkasomban. Egyre inkább távolodtam a valóságból, már kevésbé hallottam a hangokat, vagy éreztem a hideget…
- Michael Moira a nevem- mondta.

Moira. Nos, a sorsistennők igencsak humoros kedvükben lehetnek most. Még egy ok a nevetésre, gondoltam. Azonnal megérint a halál, amint összetalálkozom egy férfival, aki megdobogtatja a szívemet, és aki a végzet asszonyairól kapta a nevét.
- És nem állok meg egy csóknál, ha kitartasz még egy kicsit! Ne add fel!

Próbáltam koncentrálni, és nem feladni, de nem ment. Túl gyenge voltam, meg akartam adni magam, de ahogy Michael szemébe néztem, láttam valamit, ami maradásra bírt.

Akarta, hogy vele maradjak… így maradtam is. 

Megjegyzésem:

Nagyon tetszett a novellád.:) A misztikum pedig a gyengém, így avval is megfogtál.:)

Nem tudom miért,de mikor elkezdtem olvasni a történetedet végig az volt bennem, hogy egy férfi szemszögét olvasom, egészen addig amíg ki nem derült, hogy igazából ez egy női szerep. Sajnáltam, hogy ilyen rövid lett, mert szívesen olvastam volna tovább… a főszereplő ( a neve nem derült ki) és Michael kapcsolatának kezdeti szakaszát, hogy hogyan boldogulnak,elmondja-e neki, hogy micsoda is valójában és még sorolhatnám. Köszönöm, hogy megosztottad velem és gratulálok!:)