Sziasztok!
Akkor mint ígértem felrakok egy történetet. Ezt Bri pályázatára írtam, ahol egy tetszőlegesen választott idézetet kellett beleszőni a történetbe.Remélem tetszeni fog nektek ,és írtok pár sor arról mi tetszett, vagy éppen mi nem az írásomban.:) Helyezést nem értem el vele, de nem is ez volt számomra a lényeg.:)
Jó olvasást és szép álmokat,
Any4444
Felkavaró viszontlátás
"Boldognak szeretném látni. Nem számít, hogy kivel, vagy hogyan. Találjon valakit, aki megbecsüli, és úgy szereti, ahogy nekem kellett volna. Találjon valakit, aki úgy látja őt, ahogy most Én .."
"Figyeld a tengert, és látni fogsz."
"Boldognak szeretném látni. Nem számít, hogy kivel, vagy hogyan. Találjon valakit, aki megbecsüli, és úgy szereti, ahogy nekem kellett volna. Találjon valakit, aki úgy látja őt, ahogy most Én .."- zakatoltak fejemben a szavak miközben csendesen nyugvó arcát néztem.
Mennem kell, a hajnal első sugarai már megjelentek az ég alján, néztem ki az ablakon, majd ismét vissza rá. Nem tudhatja, hogy itt jártam, vagyis nem teljesen raktam a másik párnára egy girbegurba írással készített levelet. Félve hajoltam felé, de egyenletes lélegzése megnyugtatott, hogy még nem vett észre. Egy gyengéd csókot leheltem homlokára, majd ugyanolyan nesztelenül, mint amikor jöttem elhagytam a szobát. Sebesen siettem az utcán minél távolabb kerülve tőle… talán örökre.
Egy hideg fuvallat ébresztett fel kellemes álmomból. Vele álmodtam. Andrew-val.
Csodálatos volt. Láttam magunkat egy érintetlen partszakaszon, ahol kékesen sütött a hold, és csak az ütemes csapódásokat lehetett hallani, ahol a víz gyengéden érintette a homokos fövenyt. Beszélgettünk, és nevettünk mindenen, majd megváltozott a tekintete, elkomorodott. Lassan felállt, egy csókot adott a homlokomra, majd távolodni kezdett tőlem. Visszahívtam, de hívásomra már senki nem felelt.
A nap még alacsonyan járt, a házban csend volt. Nagyot nyújtózkodtam, és kezem egy durva papíroshoz ért. Meglepődve nézegettem a levelet, kíváncsian kibontottam. Pár perc múlva hangos suhogással esett ki kezemből a padlóra, de nem törődtem vele. Elment. Itthagyott.
"Figyeld a tengert, és látni fogsz." – jelentek meg előttem a zafírkéken világító szavak, az évek ködén át. Azóta lesem, amikor csak tehetem a végtelen hullámokat, de még nem láttam. Az elején még haragos voltam, ahogyan viharos óceán. A szavak ki akartak törni torkom börtönéből, hogy aztán süvítve vesszenek el a lég redői között. Később belefáradtam tartogatni dühömet, és az csendes kétségbeeséssé fajult, mely alól néha feltört a remény egy-egy ismerős vitorla láttán. De nem jött vissza, ahogy a Queen Elizabethet sem láttam többé.
Elfogadtam a helyzetet, és továbbléptem, hogy aztán ezt a nyugalmat ismét felkavarja valami, mint egy pocsolyába dobott kő a víz felszínét…
A partszakasz, és az azon terpeszkedő város látványa ismerősen fogadott. Hát visszajöttem. Annyi nehéz év után pár óra múlva már ismét Stenton talaján állhatok. Nem így képzeltem el visszatértemet, de lehetett volna rosszabb is, néztem a kis gályán futkározó matrózok ténykedését, hallgatva lustán odavetett szavaikat. Szürke pillantásom ismét a part felé villant.
Vajon még mindig itt él, vagy már elmenekült? Sokszor tervezte azt, hogy megszökik és valahol új életet kezd. Ekkor még én is szerepeltem terveiben, ahogy ő is az enyémekben. Azonban minden megváltozott, szorult ökölbe a kezem, ahogy gondolataim visszatértek elutazásom előtti éjszakára.
***
Derűsen indultam el barátaimtól a kellemesen hűvös éjszakában. Egy sötétebb mellékutcán viszont zajt hallottam magam mögött. Sietős lépteket, melyek egyenesen felém közeledtek. Feszülten figyeltem, majd mikor valaki durván megérintette a vállam, hátrapördültem és védeni próbáltam magam. Kis idővel később már a földön feküdtem rajtam egy nehéz testel.
- Ne ficánkolj már! – dörrent rám egy mély hang. Csak figyelmeztetni szeretnélek te ütődött!
- Ki küldött? – köptem a szavakat.
- Ismerős az a név neked, hogy Mark Hammer?
- Igen - feleltem.
- Nagyon zavarhatod őt, mert nem csak engem küldött, hogy szóljak neked, jobb, ha elhagyod a várost. Fiam, én a te helyedben elmennék. Mások nem lesznek ilyen kíméletesek, mint én. Most megyek – szállt le rólam majd tűnt el a sötétben.
Nehezen tápászkodtam fel bizonytalanul hazaindulva. Az ajtón belépve lerogytam a mellette álló székre, és töprengeni keztem mi baja lehet velem Hammernek? Csak nem? Lissa…
***
A hajó egy rándulással kötött ki a parton felriasztva engem gondolataimból.
- Peter, a kikötés után rakodjátok ki az árut és csak akkor hívjatok, ha baj van. Pár napig nem leszek itt, addig csináljátok az, amit jónak láttok – utasítottam segédemet, majd leszálltam.
Biztos léptekkel indultam el a dokkok között, a régen látott, de még ismerős utcákon egyenesen a tér felé. Az üzletek megkoptak az évek alatt, sok helyen egészen más látvány fogadott, mint vártam. Az régi emlékeket most felfrissítettem az újakkal. A nagy és kerek tér, ami egyben Stenton közepének számított ugyanolyan forgalmas volt, mint eddig. Az emberek sietősen mozogtak az árusok között, a kocsik hangos patadobogása, és zörgése beleolvadt a sok különböző hang rengetegébe utánozhatatlan zenét hozva létre evvel.
Néhányan döbbenten fordultak meg utánam nézelődésem közben. Hát igen, a távozásom nem éppen csendben telt. Az elutazásom, vagy inkább szökésem előtti nap Markkal elég heves szóváltásunk volt a Meyer’s csak férfiak által látogatott klubjában, de a bámész pillantások tulajdonosai sem tudtak mindenről. Mark megfenyegetett nem sokkal veszekedésünk után, hogy engem börtönbe csukat a lánya megrontásáért, és Lissát kényszerházasságra kényszeríti, ha nem tűnök el másnapra. Nem tehettem mást, akkoriban nagy hatalma volt, én pedig egy szegény polgár fiaként csak egy porszem voltam mellette. De azóta sok minden megváltozott…
Nem mertem hinni a szememnek. Az lehetetlen. Nem lehet itt, néztem kábultan a téren átsiető magas alakot. Nem változott sokat. A haja még mindig feketén fénylett a nap sugarai alatt, és habár szemét nem láttam biztos voltam benne, hogy ugyanolyan szürkén csillog, mint régen. De mit keres itt ennyi év után? Miért jött vissza?
Már éppen visszafordultam volna, mikor kitört belőlem az ennyi éven át elfojtott harag. Nem! Nem ússza meg ennyivel gondoltam, majd sebesen a távolodó alak felé indultam.
- Látom végre hazataláltál Andrew! – csattant fel a hangom, ahogy beértem.
- Lissa? – hallottam a rég várt hangot, és láttam döbbent tekintetét, ahogy az rám vetült.
- Miért kit vártál? – kérdezem gúnyosan.
.- Lissa… - sóhajtotta a nevemet, és lépett felém.
- Ne közelíts! - csattantam fel ismét, hátrálva tőle. Csak meg akartam mondani, hogy egy gyáva alak vagy Andrew Petersen! Egy szó nélkül elmentél! Elhagytál, mintha nem jelentettünk volna egymásnak semmit.
- Ezt beszéljük meg máshol kérlek, mindenki minket néz – pillantott körbe a tömegen.
- Én nem megyek veled sehová. Végeztem veled. Örökre. Viszlát Andrew – hagyom ott kimért léptekkel, és emelt fővel.
Hazaérve lerogytam a nappaliban álló kanapéra, majd remegő lábaimra tettem a kezem.
Ennyi volt… vége.
Döbbenten álltam még pár percig azután, hogy Lissa itthagyott. Nem sokat változott. A haja ugyanolyan zabolátlanul, és tűzvörösen szállt az arca körül, ahogy eddig is, és a szeme, ami bár most haragot tükrözött ugyanolyan zölden csillogott, mint mikor legutóbb láttam.
Eszembe jutottak utolsó szavai is, hogy végzett velem, örökre. Ezekre a szavakra elmosolyodtam, én nem vagyok olyan biztos bennük…
Kivettem egy szobát a közeli kocsmában, majd kocsit béreltem, és felkerestem minden bajom okozóját. Nem vártam ezt a találkozást, de lépnem kellett…
Beléptem a tágas dolgozószobába, majd az asztalnál helyet foglaló emberhez sétáltam.
- Mark – szólítottam meg. – Mondanám, hogy örülök, hogy látlak, de mivel ez nem igaz, így eltekintek ettől – mondtam halálos nyugalommal, míg a jegesen kék szemekbe néztem.
- Andrew nem gondoltam volna, hogy látlak még valaha is - dőlt hátra karosszékében szivarfüsttel körbevéve.
- Ebben tévedtél. Egy ígéretedet szeretném beváltani a lányoddal kapcsolatban – mosolyogtam rá fölényesen. – Gondolom, tudod melyiket – most először láttam bármiféle érzelmet átsuhanni az arcán az utálat helyett, de a félelem is csak egy pillanatig tart.
- Azt nem teheted!
- Dehogynem. Ezennel a lányod jegyese vagyok. Te magad mondtad, hogy akkor adod nekem a lányod kezét, ha öt éven belül meggazdagodva térek vissza. Most itt vagyok, a határidő pedig két nap múlva jár le. Vagy nem emlékszel? – kérdeztem, melyre egy hatalmas hallgatás volt a válasz. – Akkor felfrissítem az emlékeidet. Ezt akkor mondtad nekem, mikor börtönnel fenyegetőztél, mert megrontottam Elizabethet, és mikor kényszeríteni akartad őt egy nem kívánt házasságba. Rémlik már? – emlegettem fel neki dühösen közelebb lépve hozzá.
- Ha így is lett volna, sem adom neked a lányomat – ellenkezett, de bizonytalan hanggal.
- Ezt majd meglátjuk, Lissán múlik minden - indultam ki a szobából, de a küszöbön belebotlottam valakibe.
A konyhába indultam éppen, mikor a fülemet megütötte egy ismerős, és nagyon is dühös hang. - Mit keres itt Andrew? – léptem közelebb apám irodájához, ahol résnyire nyitva állt az ajtó.
Percekig álltam ott, hallgatva a beszélgetést. Fájt, hogy ezt kellett hallanom, de most mindenre fény derült. Azért ment el, mert védeni akart. Évekig tartogattam a dühömet, és mindezt az apám miatt, aki hazudott nekem. Szememben megjelentek az első könnyek. Menni készültem, de beleütköztem az épp kilépő Andrewba. Néhány pillanatig elmerültünk egymás szemében, ahol az övéből kiolvashattam a saját érzéseimet. Egyikünk sem szólalt meg. Kinyújtottam felé remegő kezemet, mire ő bátorítóan megszorította. Talán még nincs késő, és mindent helyrehozhatunk, a lerombolt álmokból pedig létrehozhatunk egy újat…
