Pályázatok...

Sziasztok!

        Elhanyagoltam a blogjaimat....már megint.:(

       Sajnálom ez az évem nem úgy sikerül írás szempontjából, mint azt szeretném. Az elmúlt hónapjaim az érettségire való felkészülés jegyében teltek(jesszusom már csak 3 hét :S), és egyszerűen nem volt energiám, és néha ötletem sem, hogyan folytassam a történeteket. Néhány pályázatra jelentkeztem, a kész műveket pedig sorban fel is pakolom, de a történetekhez még nincs új fejezet. Esetleg csak akkor lesz ha hirtelen megszáll az ihlet, amit kitartóan várok, hátha tiszteletét teszi nálam is.:)

       Amit ma teszek fel nektek azt deszy pályázatára írtam. A mű témája egy kép volt, amelyre írni kellett egy történetet. Az eredményhirdetésre tartok tőle, hogy nem kerül sor, mert deszy eltűnt, és nem jelentkezett egy ideje a blogjain. Remélem azért minden rendben vele.

     Akkor jöjjön a történet, remélem tetszeni fog.:)

Jó olvasást és szép álmokat,

Any4444

Álomkép?

- Miss Thomas megérkezett a csomag, amit várt – lép be csendesen a küldönc az irodámba.

- Köszönöm Steve! Kérem, tegye le oda – mutatok az asztal mellé. – Hogy vannak a gyerekek?

- Ne is mondja kész istencsapása mind! George egyszerűen nem akar tanulni, Sally meg megint eltörte a karját – meséli bosszúsággal, ugyanakkor tengernyi szeretettel a hangjában.

- Ugyan, higgye el pár év, és ez lesz a legkisebb gondja – biztatom őt ugratva, majd nevetek fel ijedt ábrázatán.

- Remélem, addigra fel tudok készülni rá – búcsúzkodik intve felém távozva a helyiségből.

   Kíváncsian, és tele izgalommal lépek a barna papírba csomagolt tárgy felé. Végre itt van! Óvatosan tépem le a csomagolást, majd megkönnyebbülve sóhajtok, hiszen egyetlen sérülés sem látszik rajta. Alaposabban megnézem: a keret aranyosan csillámlik a kevés fényben, a színek pedig szinte villannak a vásznon, mégis inkább a kép témája fog meg leginkább.

    A festmény középpontjában egy csodaszép nő áll, gyönyörű kék ruhában, kezében üvegcsével. Haja lágyan szálldos teste körül az üvegből kitörő varázslat hatására. A terem, amelyben áll egy középkori váréra hasonlít, súlyos hideg köveivel, a falakon, és a gótikus oszlopsoron lobogó gyertyákkal körülvett vadrózsával. Figyelő tekintetével pedig egy fekete macska követi az eseményeket. Az egészből sugárzik az élet, a mágia, a titokzatosság.

   Sok történet kering a megfestett jelenetről. Vannak olyanok, akik szerint egy király elleni összeesküvésre készült a varázsital, míg mások egy férfi iránt érzett olthatatlan szenvedélyre fogják ezt. Az igazságot viszont sosem derítették ki.

   Hiába keresem, nem találom a készítője aláírását a képen, sem az évet. Megfordítom, a hátlapját is megszemlélve, de csak egy furcsa idézetet találok:

„Ha bekerülsz, éld át és játssz,

a gonosszal viszont vigyázz.

Lásd meg a jót, ne add alább,

s így megleled a kiutat, amire vágysz.”

   Furcsa. Ennek ellenére gyönyörű munka. A vevő örülni fog, hogy rátaláltam. Elbűvölve lépek közelebb a vászonhoz. Az ember szinte érzi a virágok illatával keveredett viasz szagát. Finoman érintem meg a képen szereplő lány arcát, hirtelen egy rántást érzek, és csak a színek áradatát látom magam körül, ahogy egymás után suhannak el szemeim előtt. Erősen ütődöm neki egy padlónak, és elvesztem az eszméletem…

   Fájó fejjel ébredezem a hideg kövön. Felülve halk suhogást érzékelek, döbbenten figyelem a rajtam feszülő kék selyemruhát. Megborzongok, de nem csak a huzattól, ami az egész szobán átvonul, hanem az egész helytől. Minden itt van: a falak a vadrózsákkal, az üveg a rózsaszín folyadékkal tőlem pár méterre található, még az éjfekete macska is stimmel, aki érdeklődve figyeli mozdulataim.

- Hát ezt jól megcsináltam nem igaz? – suttogom vékony hangon, még mindig a történtek hatása alatt állva. Ez nem történhet meg! Csak álmodom! Biztos csak elaludtam az íróasztalomnál, ez a hét nagyon fárasztó volt. Rengeteg megrendelést kaptunk, és a sok papírmunkát, amely a képvásárlásokkal jár mind én intéztem. Igen csak így lehet – nyugtatgatom magam gyenge lábaimon felállva, de hiába várom, az álom nem múlik el, és én ugyanazon a helyen vagyok, a gyertyák lágy fényében.

- Most mit tegyek? - nézek tanácstalanul a kandúr zöldesen csillogó szemébe tőle számítva a válaszra. Csodálkozva bámulom, ahogy többször hátrapillantva rám elindul a súlyos faajtó felé, várva azt, hogy kövessem.

- Hát jó, jobbat úgysem tudok - felelek a néma a hívásra átszelve a szobát, az üvegcsét a kezemben tartva, és kitárva a nyikorgó ajtót.

     Ugyanaz a szürke fal fogad egy folyosóban összeérve. Óvatos léptekkel indulok el jobbra, és szerencsére nem találkozok senkivel rövid utunk során.

     Egy hasonló ajtó előtt torpanunk meg, még mindig az ódon épületen belül. A zöld macskaszemek bíztatóan néznek rám, és én egy lélegzetvételnyi csönd után nyitok be.

    Az állat előttem surran be, puhán egy nő ölébe ugorva, aki egy alapos mustra után szólal meg:

- Látom, nem kell többet magára várnunk, csakhogy ideért.  Az italt is ideadhatja, ha már elhozta – ugrik a tekintete mohón a kezemre. Kinyújtja sajátját, hogy átadjam neki, de én nem teszem. Nem tetszik nekem sem a nő, sem a hely.

- Mi lesz már? Megegyeztünk! – szól rám, de én még mindig nem lépek felé.

- Meggondoltam magam - közlöm vele bátorságot véve arra, hogy ellent mondjak. A palack selymesen simul a markomba, és egy belső hang kezd ujjongani bennem, hogy ezúttal jól döntöttem.

     Az ismeretlen asszony dühös fúriaként ront felém, és elérve engem tíz körmével esik nekem. Én azt teszem, amit ebben a helyzetben legjobbnak látok. A tenyeremből lassan csúszik ki a folyadékkal teli üveg és egy utolsó koppanással szilánkokra hasad szét a piszkosszürke kövön.

- Ezt még megkeserülöd - fenyeget meg fülsértő hangon átlépve rajtam a zilált nő, majd elhagyja szobát. Egy kis ideig még nézem, ahogy a rózsaszín lé szétterül a darabok között, miközben a karmolások égnek a testemen, majd elsötétül minden.

    Hitetlenkedve ugrok fel kényelmetlen székemről, hogy egy pár másodperccel később szemeimmel keressem a történtek forrását. Az ugyanott helyezkedik el, mint eddig, változatlanul. Értetlenül huppanok vissza az asztalom mögé… hát tényleg csak egy álom volt?