3. fejezet

Sziasztok!

Nagyon szégyenlem, hogy ennyit késtem az új résszel(piruló arc). Sajnálom, de nem várt események bukkantak fel a semmiből, viszont azt hiszem ez hosszabb lett, mint az eddigiek. A férfi főszereplőről indítok egy szavazást is, ki hogy képzeli el.Remélem tetszeni  fog  nektek az új fejezet.

Jó olvasást és szép álmokat!

Any4444

U.I: A szavazást Brianről oldalt megtaláljátok.;)

3. fejezet

    Megérkezésemkor nem nagyon néztem meg a szomszédos házakat, mivel késő éjszaka és szakadó eső fogadott, de ezt most megtehettem. Lassan sétáltam el a szomszédig, közben kívülről megfigyeltem a lakást.

    Az enyémhez hasonlóan kétemeletes, előkertes, tornácos volt, de színében és hangulatában is látszott rajta, hogy férfi lakja. Várjunk csak… mi van, ha mégsem? Lisa nem mondott semmit az anyukájáról, csak az apját említette és a meghívását. Ez még nem jelenti azt, hogy nincs is. Szokatlan módon ettől a feltevéstől elszomorodtam.

- Ugyan Alexa, hogy vonzódhatsz egy olyan személyhez, akivel még nem váltottál egy szót sem. Az életedbe pedig amúgy sem fér bele egy kapcsolat, így is elég kusza, ne tetézd! – fedtem meg magam gondolatban. De az a pillantás…

    Míg magamban próbáltam dűlőre jutni, elértem a tornác lépcsőjét. Szaporán vettem a lépcsőfokokat, de szívem dobogása még így is megelőzte. Óvatosan léptem az ajtó elé, és kopogásra emeltem reszkető kezemet.

- Alexa, hagyd abba. Esküszöm rosszabb vagy, mint egy kislány, akit először hívtak randevúra – szóltam ismét magamra.

   Ezúttal határozottabban koppantottam kettőt az ajtón, de az még mindig nem nyílt ki. Nem lennének itthon? Elfelejtették a meghívást vagy én jöttem rossz napon? – ráncoltam össze a homlokom, miközben a csukott bejáratra néztem. Megnézem hátul is őket, de ha nincs itt egy teremtetett lélek sem, akkor hazamegyek - döntöttem el.

   Oldalról kerültem meg a házat, és a hátsó udvarra érve elém tárult a késlekedés oka. Az asztalok a padokkal, a grillsütő és a rengeteg tál már a helyén volt, és pár ember már szorgosan ügyködött az előkészületeken. Nézelődésem közben felfedeztem Lisát, amint egy  35 év körüli nővel beszélgetett. Vajon ő az édesanyja?

   Tovább siklott a pillantásom, és észrevettem egy engem figyelő szempárt. Szívem ismét őrülten kalimpálni kezdett figyelmeztetve arra, hogy ezt már ismerem. Ő az.

   Elkapva a tekintetem összeszorítottam, nyugalmat erőltetve magamra, majd ismét felnézve láttam, hogy felém közeledik megkerülve az asztalokat.

  

- Helló! Ön biztos az új szomszéd. Brian Harper vagyok - köszönt rám az igéző szempár tulajdonosa.

- Helló. Igen én vagyok. Alexa Carter – mondtam miközben kezet ráztam vele.  - Korán jöttem?

- Igazából nem, csak egy kicsit csúsztunk. Volt egy kis probléma a grillel.

- Értem. Segíthetek valamit?

- Igazából nem tudom. Mandyt kellene megkérdezni, ő a parti főszervezője. Jöjjön, odavezetem – fogta meg a könyököm, de ahogy az ujjai a bőrömhöz értek egyből visszahúzta a kezét. Túlságosan is gyorsan. Zavartan néztem rá, de ő már elindult a Lisával beszélő nő felé.

   Közeledésünkre felénk fordult, így szemből is megfigyelhettem őt. Gyönyörű nő volt, haja lágy hullámokban omlott keskeny vállára. Szemei pedig ugyanolyan kéken világítottak, mint Lisának. Ismét meglepődtem magamon, amikor enyhe irigység támadt bennem szépsége miatt. - Úristen, mi van velem? Ez nem én vagyok!!!

- Mandy bemutatom Alexát, az új szomszédunkat. Alexa, ő itt a húgom Mandy Harper, azaz most már Mandy Peterson - a húg szó hatására a kövek lekerültek a mellkasomról, ahogy az imént támadt érzéseim is fokozatosan elhalványultak.

- Helló! Örülök, hogy megismerhetem – mosolygott rám kedvesen.

- Részemről a szerencse. A testvérétől már kérdeztem, de esetleg segíthetek valamit?

- Isteni lenne! Az életemet mentené meg, mert a fiúk mindig eltűnnek, ha munkára kerül a sor. Látja, Brian már le is lépett - oldalra tekintettem, de már valóban nem állt mellettem.

- Hát akkor rajta! Kezdjünk neki - kiáltottam fel és rögtön a dolgomhoz láttam.

   Már az utolsó simításokat végeztük, amikor Mary Beth is befutott egy 6 éves fiú társaságában. Először észre sem vett, elfoglalta, hogy megleckéztesse szófogadatlan fiát.

- Holnap bocsánatot fogsz kérni Mrs. Nolentől és egy hétig nincs tévé! Ebben nem nyitok vitát! – szólt még mielőtt a fiú tiltakozni kezdett volna egy vészjósló tekintet kíséretében.

- De anya, mi csak segíteni akartunk!

- De pont így? Mégis kinek az ötlete volt Mrs. Nolen macskáját összekötni Bobby kutyájával? – kérdezte kissé kétségbeesetten.

- Igazából az enyém, de csak ki akartuk békíteni őket – védekezett a szeplős kisfiú miközben végig cipője orrát bámulta.

- Gondolhattam volna – nézett fel Mary Beth. - Na, eredj, keresd meg a többieket és ma már egy rossz szót se halljak felőled.

- Haragszol rám? – Travis esdeklőn pislantott fel anyukájára.

- Nem haragszom, te kis gazfickó, de többet ne csinálj ilyet – ölelte meg fiát Mary Beth. – Na indulj, menj segíteni Briannek.

   Miközben Mary Beth felegyenesedett, Travis már boldogan szaladt is megmenekülve az újabb fejmosástól. Az előbbi jelenetet látva a szívemen behegedt seb újra megkarcolódott egy felvillanó emléktől.

- Szia Alexa, örülök, hogy újra látlak! – köszönt rám, megjutalmazva egy öleléssel. – El sem hiszitek mi történt már megint.

- Ha jól sejtem, egy kutyával, egy macskával és az öreg satrafával van kapcsolatban - mondta Mandy egy mosoly kíséretében. A részleteket, mindent tudni akarok! – hangjába óriási kíváncsiság vegyült.

- Hát, ha már ennyire tudni akarjátok… Kezdem az elején. Épp egy új receptet próbáltam ki, tudod Mandy, azt, amit a múltkor elküldtem neked – az említett felé lesve csak egy elkeseredett Bökd már ki! - nézést vettem észre.  - Lényegtelen… a nagy zajra rohantam ki a házunk elé és csak annyit látok, hogy a macska lélekszakadva fut a gazdája felé, a kutya meg utána, közben vagy három kukát feldöntöttek. Bocs Alexa, azt hiszem a tiéd is köztük volt. A cicus odaérve Mrs. Nolenhez felugrott az ölébe, viszont össze volt kötve Csáléval ( a kutyával), így azt is repült utána. Mondanom sem kell Mrs. Nolen úgy dőlt el, mint egy kuglibábú. Legszívesebben jól kinevettem volna, miközben ott óbégatott, hogy Segítség, megtámadtak!, de nekem kellett segítenem a vén csotrogánynak, arról nem is beszélve, hogy a drágalátos fiam mindezt halálos nyugalommal nézte végig.

- Látnom kellett volna – nevetett fel Mandy. – Egy: nulla Csálé javára.

   Miközben álltunk a körülöttünk lengedező lágy szellőben és az újjáéledő természetben, éreztem, hogy végre tartozom valahová. Ehhez a városhoz, ezekhez az emberekhez és talán másvalakihez is pillantottam Brian irányába…